Alsóváros főtere

- Milyesmiről beszélni? - kérdezem zavartan, és megpróbálok nem nőiesnek tűnni. Persze pontosan tudom, hogy miről van szó, de nem akarom felfogni. - Nem nagyon értem, hogy miről beszélsz, öcskös - mondom felvont szemöldökkel, miközben magamban majd szétvet az ideg. Ráadásul az egyik mondata motoszkál a fejemben: "...úgy vélem, megértem az érzéseidet". Mi a csudát érthet ez alatt? Nem hiszem, hogy bárki más ilyen kellemes átokkal járkálna a városban, mint én...Gyanúsan, ugyanakkor kíváncsisággal méregetem a fiút.

- Milyesmiről beszélni? Nem nagyon értem, hogy miről beszélsz, öcskös. – sóhajtva nézek rá, majd tanácstalanul megvakarom a tarkómat. Nem vagyok benne biztos hogy jó ötlet lenne-e ennél is többet elárulnom magamról, hisz kitudja mit kezd majd az információval. Azt tudom, hogy árad belőle valami, ami bár talán nem igazi mágia, de talán meg van átkozva. Találkoztam már egyszer egy fiúval, aki meg volt átkozva, szegény minden éjjel varanggyá változott. Bár, az hogy férfivé tud változni, az kisebb rossz. Közelebb hajolok hozzá, és tekintetemet ismételten az ő kíváncsi és döbbent szemeibe fúrom.
- Nem hiszem hogy ezt itt kéne megbeszélni. Ha akarja, szívesen mesélek önnek, de szerintem, ez legyen inkább egy kölcsönös információ átadás. Már ha akarja, persze. – fölegyenesedek és gyomromban izgatottan verdeső pillangók érzésével várom válaszát.

Az volt a tervem, hogy felkeresem azt a szukát, de most ez a jóképű fiúcska felkeltette az érdeklődésemet. No, hiába, nőből vagyok és nem tudom meghazudtolni önmagam: inkább töltöm az időmet egy helyes fiúval, minthogy egy kellemetlen nő társaságában legyek. Ráadásul lehet nem is annak az ringyónak a műve a férfiak eltűnése... Tehát elhatároztam magam: Hans-szal tartok, talán pótolhatja a reggeli udvarlóm hiányát.

- Rendben - bólintom, majd kezemmel intek, hogy kövessen. A házam felé vesszük az irányt, hisz itt van két lépésre. Szerencsétlenségemre egyből lebuktam, szóval nem jutottam messzire.
Szélesre nyitom az ajtót, és bízok benne, hogy követ. Persze az asztalon ott hagytam a szépítőszereimet, ezeket most gyorsan arrébbteszem, majd leülök. A fiú most biztos zavarban van, hisz a házamról lerí, hogy nő lakik benne. Furcsán festhetek férfiként ennek az egésznek a közepén.

Rövidesen elérem Camelotot és el kell, hogy ámuljak: hatalmas terek, nyüzsgő piac és nagyon sok ember! Te jó Isten, még soha nem láttam ekkora tömeget... Elönt a szégyen, ahogy a saját királyságunkra gondolok. Nem csoda, hogy apám mindig fintorogva beszél Camelotról, hisz irigykedik az öreg! És van is mire.... ez csodálatos!

Elképedve megyek egyre beljebb a városban, amikor megkordul a gyomrom. Nos, igen. Most kimaradt a hétfogásos ebéd, a gondolat miatt pedig elbizonytalanodok. Vajon hogy fogok itt megélni? De nem mehetek vissza Worniába, nevetségessé tenném magam.
Az egyik árustól veszek egy kis kenyeret, majd azt majszolom sétálás közben. Biztos nem lesz semmi gond, elvégre van elég pénzem, el tudom magamat látni. Egy mosoly ül ki az arcomra, majd megállítok egy bizalmasnak tűnő fiút az utcán:
- Ne haragudj, el tudnád nekem mondani, hogy hol találok szállást? - remélem az öltözékemből rájön, hogy nem valami putrira gondolok.

Estefelé az Alsóvárosban sétálgatok. Már jócskán besötétedett, az utcákon szinte egy embert sem látni. Én mégsem félek, ami elsősorban a varázserőmnek köszönhető. Az utat pedig jól ismerem, gyermekkoromban sokszor jártam erre. Hiába voltam távol több mint 20 évig, azóta itt semmi nem változott. Minden ugyanolyan mint régen, én azonban sokat változtam.
Mivel kisgyermekként kerültem el innen, nem kell tartanom attól, hogy felismernek. Egyedül Gaius tudja a titkomat. De addig amíg nem jelentek igazán komoly veszélyt Camelotra, nem fog elárulni. Ismerem őt, biztosan így fog cselekedni.
A semmiből hirtelen katonák tűnnek fel és pár lovaggal együtt felém tartanak. Ahogy látom, ez az esti sétám nem lesz olyan békés.
- Elnézését hölgyem - szólít meg az egyik lovag. - Nem biztonságos ilyen késői órán kint járkálni.
- Ne aggódjon, tudok vigyázni magamra. - felelem a férfinak, aki kissé meglepődik a válaszomon. Nagyon nehezemre esik kedvesnek lenni hozzájuk, mivel mind Uthert szolgálják. De végül erőt veszek magamon. - Csak nem keresnek valakit? - kérdezem egy erőltetett mosoly után.

Éppen egy almát eszegetve lófrálok az Alsóvárosban. Olyan unalmas ez a nap. Még reggel összefutottam azzal a szőke lánnyal, aki Gaiusnál dolgozik, de ő sem mondott semmi érdekeset, sőt itt sem pletykálnak semmiről. Hát mi lesz így velem? Lemaradok mindenről!

Éppen egy nagyot harapok a gyümölcsből, amikor valaki megfogja a vállamat.

- Ne haragudj, el tudnád nekem mondani, hogy hol találok szállást? - szólít meg. Végignézek rajta, és rájövök, hogy valami elbóklászott hercegecske lehet. Ruhái legalábbis erről árulkodnak. Lenyelem a falatot, majd hatalmas vigyor szalad az arcomra. Ekkora szerencsét!

- A legjobbhoz fordultál uram - hajtom meg a fejemet előtte. - A lehető legjobb helyre viszlek, csak kövess - mondom, és már indulok is. - Brannek hívnak nagyuram.

Zavarba jövök a hirtelen hajlongástól és nagyuramozástól. Ennyire feltűnő lennék? Pedig nem választottam olyan díszes ruhákat, pontosan avégett, hogy ne ismerjenek fel.

- Ugyan, nem vagyok én olyan nagyúr - nevetek zavartan, majd követem a fiút, aki közben be is mutatkozott. Nem semmi egy figura, otthon a legjobb cselédek sem ilyen lelkesek és segítőkészek az idegenekkel. - Az én nevem Vance. Örülök a találkozásnak, Bran - nézek rá mosolyogva, és remélem, hogy nincs semmi hátsószándék a nagy nyájasság mögött. Habár egy ilyen fiatal fiúnak miért lennének negatív gondolatai? Hamar ki is verem a fejemből ezt az elméletet, inkább kérdezek tőle egy-két dolgot, ha már ilyen barátságos.

- A lehető legjobb hely mit takar? Egyébként köszönöm a segítségedet, igazán pompás benyomásom van eddig a városról. Szép kilátás, kedves emberek... te régóta élsz itt? - kérdezem udvariasan. Remélem nem talál semmi furcsát a viselkedésemben, igazán nem beszélgettem még szolgálókkal azelőtt.

A katona először elkerekedett szemekkel néz rám, de a kérdésemre feleszmél.
- Sajnos azt nem mondhatom el hölgyem, de kérlek fáradj haza, hogy biztonságban legyél - szólal meg tisztelettudóan, de a kedvessége nem igazán hat meg. Ha nem mondják el az embereknek kit keresnek, akkor mégis honnan tudják, hogy kitől kell féljenek?? Biztos vagyok benne, hogy ez a férfi titkol valamit. De majd én kiderítem mi folyik itt.
A városban van egy öreg, aki régen a druidák között élt. Bár alig jár el otthonról, állítólag mindig mindent tud. Mivel semmi más nyomom nincsen, kénytelen leszek ellátogatni az öreghez. Így talán fényt deríthetek arra, mi az amit a lovagok nem akartak elárulni nekem.
Elköszönök tőlük és megígérem nekik, hogy hazamegyek. De természetesen eszem ágában sem volt ezt tenni. Az öreg háza felé tartottam.

Kicsit érdekesen viselkedik a fiú, biztos nagyon titkolni akarja kilétét. Én pedig nem leplezem le. Egyelőre. Még nem fűz érdekem hozzá.

- Errefelé nem neked való szálláshelyek vannak csak. Patkány és csótány tanyák. Elviszlek egy barátomhoz, akinek több hely is van a házában mint kellene, és nagyon kivételes esetben ad kis szobát, igen olcsón - válaszolok Vance kérdésére. Hamarosan oda is érünk az Alsóváros és a királyi udvar határán álló házhoz, ami nem túl hivalkodó, de látszik, hogy tehetős ember lakik benne. Belépünk, és a férfi örömmel fogad minket. Ismerem ezt az embert mint a rossz pénzt. Ő is engem, de tudja, hogy amíg tömi a zsebemet szépen csengő arannyal, addig én nem árulom el ármánykodásait.

Nemsokára már Vance leendő szobájának ajtajában állunk.

- Remélem tetszik majd Uram - mondom, és én nyitom ki az ajtót. - Szükséged van valamire?

Már úgysem tudok aludni, ezért köpenyemet magamra kanyarítom és kilépek az ajtón. Ahogy a hideg levegő megcsap, a hideg is végigszalad a hátamon. Összébb húzom a köpenyemet tovább lépdelek. Egy darab lovag nincsen már az utcákon, de valami furát érzek. Lesz itt valami, méghozzá hamarosan. Szorító, kellemetlen érzés kerít a hatalmába, pont mint mikor azt a nőt láttam. Megérzésem bebizonyosodik, sőt az álmom válik valóra, amikor megjelenik a csuklyás nő, majd pedig a szőke férfi. Istenem! Nem hagyhatom, hogy meghaljon, de mit csináljak? Meg egyáltalán mit fog tenni velem a nő, ha észrevesz? Engem is elporlaszt? Valószínű, és én nem szeretnék ilyen halált, de nem hagyhatom, hogy megvalósuljon...

Úgy érzem a fiú átlát rajtam, de nem tudok mit tenni. Pont egy ilyen éleseszűt fogtam ki, de nem baj, megszoktam, hogy nincs mázlim. Elárulja nekem, hogy ez a része a városnak a "patkány és csótány tanyák" negyede (Istenem de közönségesen fogalmaz!), majd tovább vezet engem az általa gazdagnak vélt rész felé, ahol elvileg egy jó barátja ad ki szobát.
Egyre kevésbé érzem azt, hogy minden rendben van ezzel a fiúval, a kisugárzása valahogy olyan furcsa. De nem akarok előre ítélkezni, nem lenne nemeshez méltó.

Végül megérkezünk az említett házhoz, ami ránézésre nem egy palota, de talán a célomnak meg fog felelni. Egyelőre jó ez is.
Bent egy hasonlóan nyájas férfi köszönt, mint Bran. Lehet tévedtem, és ebben a városban mindenki ilyen szívélyes? Az ajánlatát mindenesetre elfogadom, elég jó áron adja a szobát.
Az ajtóban aztán Bran megkérdezi, hogy van-e valamire szükségem. Úgy érzem ez a srác mindenképpen a szolgálatomra akar lenni, hát legyen!

- Nos, úgy hallottam, hogy nagy mulatság van most Camelotban, igaz? Ezesetben intézkedj, hogy meghívjanak a Várba, mindenféleképpen ott akarok lenni. Tessék itt a nemesi levelem - adom át az okmányt, amely a legtökéletesebb hamisítvány, amit eddig láttam, majd még eszembe jut valami: - És megtudnád nekem szerezni a meghívottak listáját? - kérdezem, de inkább parancsnak hangzik, mint kérdésnek. Ha már ilyen készségesen a szolgálóm lett, akkor intézkedjen nekem. Meg akarom tudni, hogy apám és Worden itt vannak-e Camelotban avagy sem.

Hamar kinyílt a csipája a kis hercegnek! Az előbb még titkolózott, és szerénykedett, most meg már utasítgat. Mégis mit képzel magáról? De most meg kell tennem amit kér.

Elrohanok, és minden információt összegyűjtök, valamint egy névre szóló meghívót is szerzek Vance-nek.

- Akarod uram, hogy elkísérjelek, mint személyes szolgád? - kérdezem olyan alázatosan, hogy ne vegye észre azt, mennyire vágyok ottlenni, hogy azt higgye valóban csak őt akarom szolgálni. Közben átnyújtom a vendéglistát is.

Amíg Bran elment intézkedni átöltöztem egy kényelmesebb ruhába, majd a házigazda unszolására megebédeltem vele. Igazán kedves férfi, próbált minél több dolgot megtudni rólam, de szerintem csalódnia kellett... Mindössze annyit árultam el, hogy nemes vagyok egy messzi-messzi királyságban.

Ezután visszatértem a szobámba, majd szinte rögtön be is lépett újdonsült szolgálóm. Elég gyors volt, és rögtön kezembe nyomta a meghívómat, majd a vendéglistát.

- Akarod uram, hogy elkísérjelek, mint személyes szolgád? - kérdezi, de hirtelen fel sem fogom, amit mond. Egy pillanatra megremeg a kezem, ahogy megpillantom apám és Worden nevét a listán. Most mit tegyek? Ha jót akarnék magamnak bizonyára nem kerülnék a szemük elé, de oly régóta várom már, hogy szembesüljenek vele: nem tarthatnak távol maguktól, a királyi mulatságoktól. Vagyis legfőbbképpen apám. Talán a testvérem elhitte a maszlagot arról, hogy csak a trónörökös vehet részt ilyesmiken... ki tudja.
Ó, Isten látja dolgom, de nem fogok meghátrálni!

- Micsoda? - nézek rá Branre felocsúdva gondolataimból, majd hirtelen felfogom, amit mondott. - Igen, számítok a szolgálatodra az estén. Alig várom, hogy találkozzak Camelot királyával és lordjaival - mosolygok, és izgatot várakozás lesz úrrá rajtam. Érdekes este lesz, az biztos...

Hamarosan elérek ahhoz a házhoz, melyben az öreg lakik. Bár már elég késő van, az ablakon bekukucskálva látom, mécses világít az asztalán. Ezek szerint még nem alszik és nem hiába kerestem fel.
Bekopogok. Hamar ajtót nyit. Szívélyesen fogad, majd behív a házába
- Minek köszönhetem, hogy meglátogattál? - kérdezi kedvesen, miközben hellyel kínál. - Megkínálhatlak valamivel?
- Köszönöm, semmit nem kérek. - felelem miközben leülök az asztalhoz. - Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom. - mentegetőzöm, hisz ilyenkor a legtöbb ember már alszik Camelotban. - Hallottam, maga mindig tudja, mi folyik a városban. Az utcákon katonák járkálnak, állítólag keresnek valakit. Szeretném megtudni ki az. Tudna nekem segíteni?

Eljön az este, én pedig felkészítem Vance-t a mulatságra. Én is a legszebb ruhámat veszem fel, mégsem lehetek olyan topis mint mondjuk Merlin. Végül el is indulunk, de már igencsak későn. Pompás zene szól, és ezúttal nem rohangálok az asztalok között ételt és italt hordva. Elégedetten mosolygok. Hmm, nem is lenne olyan rossz dolgom Vance mellett. Ha tudná, hogy a szolgák között is az aljanépséghez tartozom...

Belépünk a trónterembe, már mindenki túlságosan jókedvű.

- Parancsolj uram - ezzel kihúzok egy széket a hercegnek. Nagyon figyelek, mert láttam én milyen hatással volt rá a vendéglista. Kíváncsi vagyok, hogy kit ismer róla.

Bár figyelmem egy pillanatra sem lankad, mégis meglepetésként ér egy különös energia rezgés a levegőben, ami szinte a semmiből tűnik fel mögöttem. A kezemben lévő vödröt támadásra készítem, majd egy pillanat alatt megfordulok, hogy leüssem az esetleges támadót, ám a fenyegető mozdulat félbe marad, ahogy az ismeretlen nőre vetem pillantásom. Ujjaim feszült szorítása lassan elgyengül, majd teljesen elereszti a vödör fülét, ami így engedve a gravitációnak a földre zuhan, a földön hangos csattanással elterül, és a hűs víz, ami eddig békésen ringatózott a vödör alján, átbugyog a gátat szabó peremen, eláztatva ezzel a földet körülöttem.

Tekintetemet rabul ejtette a hölgy, kinek szépségéhez foghatót még életemben nem láttam, a testem szinte öntudatlanul cselekszik, kezd el lassan felé lépkedni. Ő pedig kitárja karjait, mint ahogy az angyalok szokták a szárnyaikat azokon a régi képeken, egyre gyorsabb léptekre ösztönözve engem. Az elmém tudja, hogy ez csapda, a mágiarezgés szinte tapintható az én angyali csábítóm körül, mégsem tudom megfékezni lábam mozgását. Orromat megtölti valami bódító illat, szemeim fókuszálatlanul merednek előre fele, a belőle áradó energia magába szippant, és én lassan megértem, miért tűnnek el a férfiak Camelotból.

Az eltűnt férfiak ügyében Artúr engem bízott meg, hogy vezessem a felderítő csapatot. Feladatunk elsősorban Camelot, majd a teljes királyság átkutatása volt. Mivel nem akartunk felkeltést kelteni, ezért éjszaka indultunk útnak. Először az Alsóvárost terveztük végigjárni, mivel jó esély volt, hogy ott találhatunk valami nyomot. Aggasztott azonban a tény, hogy nem tudtuk, mit is kéne keresnünk, a bűnös hogyan nézhet ki – egyszóval csak tapogatóztunk a sötétben, s reménykedtünk valami jelben, ami elvezethet minket a tetteshez.

Az Alsóváros igazán kihaltnak tűnt így éjszaka, különösen, mióta eltűntek azok a férfiak. Mindenki félt, hogy ő lesz a következő, ezért, amint sötétedett, az emberek azonnal bezárkóztak házaikba. A kocsmák is teljesen kihaltak voltak, sőt, nem egy be is volt zárva.

Pár perccel később egy nőt vettünk észre az utcán sétálni. Milyen vakmerő dolog, hiszen egyáltalán nem biztonságos idekint. Egyik emberem utasításomra megkérte a hölgyet, hogy térjen vissza lakhelyére, majd tovább indultunk.

A tény, hogy nem tudtuk, mit keressünk, valamint a fáradtság, ami erőt vett mindenkin, arra kényszerített, hogy visszainduljunk a várba, s majd máskor folytassuk a keresést. Talán, akkor több szerencsével járhatunk.

Szinte abban a pillanatban, hogy kiadtam a parancsot, egy nagyon ismerős, ifjú hölgy lépett ki házából. Másodpercek kellettek, míg be tudtam őt azonosítani. Gaiusnál láttam már több alkalommal is. Viszont neki sem lett volna szabad kijönnie, ezért már terveztem, hogy figyelmeztetem, mikor észrevettem, hogy szinte pislogás nélkül bámul előre, így én is arra fordítottam tekintetemet.
Egy cseppet sem bizalomgerjesztő csuklyás nő állt ott, valamint egy szőke férfi, aki felé sietett. Érzéseim szinte üvöltötték, hogy itt valami hatalmas probléma lesz, ezért karommal jeleztem az embereimnek, hogy kövessenek.

Mivel nem akarok feltűnést kelteni, s felhívni magunkra a csuklyás nő figyelmét, ezért utasítom egyik emberem, hogy ne hagyja tovább itt kint tartózkodni az ifjú hölgyet… La… Laceyt, ha jól emlékszem; ha pedig mégis ellenkezne, amit nem tudtam elképzelni, akkor kényszerítse őt. Nem akartam, hogy bárkinek is baja essen.

A többiekkel lassan haladtunk előre, mikor hirtelen mind megálltak. Ráadásul egyszerre, ami még furcsábbá tette a dolgot. Vajon valamit nem vettem észre? Visszafordulva feléjük azonban rá kellett jönnöm, hogy szemük feketévé változott, s pislogás nélkül merednek előre. Behunytam a szemem egy pillanatra, hátha csak képzelődtem, de kinyitva ugyanaz a kép fogadott.

Egyértelművé vált, hogy a csuklyás nő egy boszorkány, s ő tette ezt az embereimmel. Sőt minden kétséget kizáróan ő a felelős a többi férfi eltűnéséért is. Már csak egyetlen kérdés maradt: Rám miért nem hat? Habár nem láttam magam, sejtettem, hogy nem vagyok hozzájuk hasonló állapotban, hiszen tudok gondolkodni, mozogni…

Tekintetem visszafordítottam a boszorkány felé, akin egyértelműen látszott a döbbenettel vegyült düh, amiért rajtam nem működött a kis bűbája. Ezért is vettem a bátorságot, hogy tovább haladjak felé. Mikor azonban már csak pár lépés választott el, a nő arca teljesen eltorzul, s éktelen visítozásba kezd, mintha kínoznánk.

A szőke fiú, aki eddig felé sétált, abban a pillanatban, mint egy bábu hullott le a földre, a boszorkány pedig menekülőre fogta. Szívem mélyén tudtam, hogy követnem kéne a boszorkányt, hátha elvezet a többi férfihoz, de a lovagi becsület megköveteli, hogy segítsünk minden egyes emberen, bármilyen rangú is, akin csak lehet. Ezért is indultam el a szőke férfi felé, reménykedve, hogy életben van még.