Alsóváros főtere

- Ennyire zavarba hoz egy magamfajta vénember? - kérdezi tőlem hamiskás mosollyal. Már válaszoltam volna, amikor folytatta tovább. Nagyon örültem, hogy hazakísér.
- Esetleg elárulod a nevedet is, vagy csak maradsz számomra névtelen éji tünemény? - kérdezte aztán. Hoppá. A nevemet el sem árultam neki.
- Lacey vagyok, uram. - mosolygok rá. William óta nem igen kerültem közelebbi kapcsolatba egyetlen férfival sem, udvarlása egy jó nagy löketet adott önbizalmamnak.

- Örülök, hogy megismerhettem hölgyem - biccentek tisztelet tudóan, aztán nyújtom a karomat, hogy karoljon belém. - És ne felejtsd el megmondani Gaiusnak, hogy Aelfgar azt üzeni, hogy ha legközelebb vacsorára invitál, kísértessen haza Merlinnel, mert nem minden sarkon állnak lovagok éjjel, hogy az ifjú hölgyek védelmére kelljenek - viccelődök.

Bár nem is lenne olyan nagy butaság, ha az Alsóváros utcáin is lennének őrök. Mivel mostanában sokat járok erre, észrevettem, hogy az itt lakók védtelenek a rablók és martalócok ellen.

- Én szintúgy uram. - mosolyogtam rá, majd belekaroltam.
- És ne felejtsd el megmondani Gaiusnak, hogy Aelfgar azt üzeni, hogy ha legközelebb vacsorára invitál, kísértessen haza Merlinnel, mert nem minden sarkon állnak lovagok éjjel, hogy az ifjú hölgyek védelmére kelljenek. - szavain elgondolkodok, mert igaza van. Az itteni lakókat nincs aki megvédje. De nem merültem bele a szomorúságba, inkább ránéztem, és mosolyogva feleltem Lord Aelfgarnak.
- Megmondom uram. Remélem nem veszi tolakodásnak, de egy magafajta lovag miféle utakon jár ilyen sötétben? - kérdeztem meg, aztán lesütöttem a szemem. Fene egye meg, hogy állandóan zavarba jövök.

Most megfogott. Mit is válaszoljak...

- Az, hogy én mit kerestem errefelé, nem egy olyan ifjú hölgy fülének való mint te - mondom kedveskedve. - Habár nem vagy te már kislány - váltok vidámabbra. - Asszonynál voltam - zárom is le a témát. - Tényleg, egy ilyen szép hölgynek nem akad udvarlója? Vagy csak válogatós vagy? Jól is teszed, a mai ifjak mind semmirekellők! - jelentem ki határozottan. Fránya bor, már megint hogyan viselkedek tőle? De talán nem bántom meg vele Lacey-t, aki még mindig nem karolt belém, és kezdem magam kényelmetlenül érezni így.

- Értem. Egyébként a kérdésére felelve eddig nem akadt még. Bár William óta nem is nagyon közeledtem én sem senkihez. - feleltem a kérdésére, majd elfogadtam az invitálást és belekaroltam. Ha jobban belegondoltam még Gaiusnak sem meséltem Williamről...
- Maga tudja ki volt ez a sebhelyes férfi? - tettem fel neki a kérdést végül. Engem érdekelt, hogy ki ez és miért szólított engem Hilarianak.

- William? Ő ki? - kérdezem érdeklődve, de azért válaszolok a kérdésére is. - Nem tudom ki volt ez a férfi, de mint ha ismerném valahonnan. Az a Hilaria pedig a kedvese lehetett, abból ítélve, ahogy téged szorongatott. Vagy elhagyta őt az az asszony, vagy pedig meghalhatott. Te pedig emlékeztethetted rá - mondom el gondolataimat. Közben elindulunk, bár én nem tudom merre lakik a lány, hagyom, hogy ő vezessen.

- Mielőtt maga megjelent, azt kérdezte hol rejtegetem. Azt hogy mi az, nem tudom. - feleltem neki, a második kérdésre. Az elsőnél gondolkodóba estem, elmondjam-e neki. Végül úgy éreztem megérdemli, hisz megmentett annak a férfinak a kezei közül.
- William a kedvesem volt.

- Csak volt? - kérdezem. - Remélem, hogy nem hagyott el az a pimasz fráter! - ítélem el a fiút már ismeretlenül. - Ha túl tolakodó lennék, szólj rám kérlek. Néha elfelejtem, hogy mi az illem az ifjú hölgyeknél - mentegetem magam. Ha már egyszer megmentettem, ne én legyek az, aki miatt kellemetlenül érzi magát, vagy ne adj isten rémálmai lesznek.

Lenne csak pár évvel idősebb ez a lányka... De már megint min jár az eszem? Gyorsan valami másra koncentrálok. Például arra, hogy milyen hűvös az éjjel. Leveszem hát köpenyem, és felajánlom Lacey-nek, hogy ő ne dideregjen.

Elfogadtam a felkínált köpenyt és magamra kanyarítottam.
- Meghalt...és majdnem utána haltam volna én is, ha... - itt elhallgattam, nem tudhattam, elárul-e vagy sem a királynak. Ha a mágiát elítélték, akkor a druidákat sem emlegethették szívesen. Szívemet összeszorította a fájdalom, de itt volt az ideje, hogy ne tartogassam tovább ezt magamban.

- Igazán sajnálom - mondom meghatódva. - Sajnos kegyetlen az élet...
Milyen együttérző tudok néha lenni. De pontosan ezért nem veszek nőül senkit. Mert nem tudnám elviselni, ha elvesztem azt akit szeretek... Másrészt az én életem sem olyan egyszerű, sőt tulajdonképpen állandó életveszélyben vagyok. Így nőm állandó rettegésben élne, hogy elveszíti férjét.
- Megkérdezhetem, hogy mi történt? Ha nem kívánod elmondani, úgy is jó, de látom, hogy nagy fájdalom még mindig neked...

- Igen, sajnos az uram. - eresztek el egy félmosolyt. - Ha akarja elmesélem szívesen. Maga az első, akinek elmondom. - feleltem, és vettem egy nagy levegőt, mielőtt elkezdtem volna.
- A szülőfalumba egyik nap egy idegen család érkezett, az ő fiuk volt William. Sokáig nem akarták, hogy együtt legyünk, de ő bebizonyította, hogy érzelmei igazak irántam így szüleim megenyhültek. Aztán két évre rá dögvész ütötte fel a fejét a faluban, senkit sem kímélt. El kellett jönnünk onnan, féltünk, hogy mi is betegek leszünk. Barlangokban, és tisztásokon voltunk. Mígnem egy napon rajta is megmutatkoztak a jelek. A szívem majd megszakadt, szó szerint amikor utolsó csókunkat váltottuk. Már én is majdnem utána mentem, amikor különös fehér ruhás emberek jelentek meg. A druidák megmentették az életem.

- Tényleg, igazán sajnálom, ami veled történt - mondom halkan, és szembeállok a lánnyal. Megsimogatom szomorú arcát, és kedvesen rámosolygok. - De még olyan fiatal vagy, még sok minden áll előtted kedvesem. Jön még új udvarló, aki meggyógyítja a szívedet - vígasztalom, majd most a derekát ölelem át, ahogy tovább indulunk. Nem akarok tolakodó lenni, nem is kívánok kikezdeni vele, remélem nem érti félre a közeledésemet.

Megindított Lacey története, hiszen oly ifjú még, még nem lett volna szabad átélnie ezeket a fájdalmakat. De szavaimat komolyan gondoltam, bízok benne, sőt biztos vagyok benne, hogy rátalál még az igaz szerelem.

Kedves szavai meghatottak. Pláne, hogy még csak nemrég ismertem őt meg. Kezét a derekamra helyezte, én pedig fejét a vállára hajtottam, úgy lépdeltünk tovább.
- Magával is megesett már ez? - kérdeztem halkan.

- Velem még nem - sóhajtom. - Nekem sokkal csúnyább dolgok nyomják a lelkemet. De arról nem szívesen mesélek - mondom. Lassan közeledhetünk Lacey otthonához, mert egyre lassabban sétálunk. - Messze járunk még? Élvezem a társaságodat, de holnap korán vadászatra indulunk a herceggel, és addig ki kellene aludnom magamból a bort is - ismerem be, hogy italoztam az éjszaka folyamán.

PK

Annthea a vállára teszi a kezem. Tudok járni! Tiltakoznék, de már ki is vezet, ekkor azonban már tényleg nem viselhetem el, hogy tartson. Ő egy nő!
- Tudok járni! - nézek rá mérgesen, majd elhúzom a karom. Kicsit imbolyogva ugyan, de tényleg megállok a lábamon. Amikor biztosan érzem lábam alatt a talajt, hirtelen megcsap a hideg levegő is. Hideg van!! Minek jöttünk ki? Szétnézek, habár nagyon sötét van. Aztán látok valami furcsa ... valamit.
- Az mi? - mondom, valami árnyékfélét látva. Bizalmatlanul nézek előre, fogalmam sincs mivel állok szemben. - Annak nem kéne ott lenni!

PK


Csak kibújt Dalionból a férfi, és nem hagyja, hogy támogassam.

- Nem tudom! - játszom meg az ijedtet, és meglepően jól. Elkapom Dalion karját, mint ha megrémülnék, hiszen mégis csak nőből vagyok, hadd oltalmazzon engem. Még egy picit, csak fél testtel, de mögé is bújok. Annyira beleélem magam a játékba, hogy még össze is rezzenek. Közben a fiút figyelem, úgy hogy ne vegye észre. Vajon most mit fog tenni?

PK

Lady Annthea megrémül, belémcsipaszkodik. Hiába, úgy érzem a szíve mélyén ő is csak egy védelemre szoruló nő. Hah. Még mögém is bújik egy kicsit, érzem a testének a melegét, meg ahogy hozzám simul. Miért gondolok ilyenekre?!
- Nyugalom - nyögöm ki lassan, artikuláltan. A legkevésbé sem félek, nem is tudom kivenni, hogy mi az a valami előttünk. Elmormolom tehát az ismerős igét, melyet már ezerszer használtam, habár most megakad a nyelvem. Fene a borba! Újra elismétlem, minden erőmmel koncentrálva. Végre sikerül és tűz lobban fel a sarokban, meggyullasztottam ott azt a ... azt az árny mellett. Kissé ismét elvesztem az egyensúlyom, de szinte rögtön visszaszerzem. Meg kell állnom. Végre láthatóvá válik, hogy mi is áll előttünk a tűznek hála.
- Ez? - kérdezem horkantva, félig lehunyt szemekkel.

PK

Úgy tűnik az előadásom meggyőzi a fiút, és védelmébe vesz. Használja is az erejét, bár szerintem nem a szemetet akarta meggyújtani az árny mellett, hanem magát az árnyat, de így sem sült el olyan rosszul a dolog. De csak azért, mert ez nem igazi támadás, ha az lenne, akkor az általam élővé varázsolt vízköpő már régen széttépett volna mindkettőnket. Már vicsorog is ránk, remélem Dalion gyorsan tesz valamit.

- Nem... nem tudom - hebegem. - Csinálj valamit! - kiáltom kétségbeesettem. Na Dalion, mit teszel most?

- Már itt is vagyunk. - felelem neki mosolyogva, ahogy elérünk egy kis kunyhót. Nagyon örültem, hogy hazakísért, kitudja, talán most is követett minket az a pasas. Elérjük a kunyhó ajtaját.
- Köszönöm szépen, hogy hazakísért. - állok meg az ajtóban. - Pihenje csak ki magát, sajnálom, hogy kicsit sokáig tartott a hazaút.

PK

Egy élő vízköpő áll előttünk, én pedig nagyokat pislogok. Ezt most csak képzelem. Bizonyára képzelem...
- Ez csak káprázat - mondom vigyorogva, majd előrébb megyek, hogy bebizonyítsam ezt Lady Anntheának is. A kezemmel próbálom megsuhintani a lényt, de az utánam kap. Hoppá! Még szerencse, hogy gyorsan elhúzodok. Ez egyáltalán nem vicc... Hehe. Nincs pánik, nincs pánik...ezzel simán elbánok. Hogy is van az a varázslat? A FENÉBE!
- Menj hátrébb, gyorsan - kiáltok Lady Anntheára, mert a lény vészesen közelít felénk, és mégiscsak én vagyok a férfi, hogy megvédjem. Hogy volt az a rohadt varázslat? Nem jut eszembe, így reflexből teszem azt, ami eszembe jut. Megmarkolok egy botot a földről, majd próbálom vele háttérbe szorítani a lényt. - Takarodj innét! - kiabálom, de a lény nekem ugrik, a bot elrepül, én pedig a földön fekszek szembe nézve a mocsokkal. Mágikus lény. Mágiával csak mágiára lehet válaszolnni...vagyis fordítva. Csak jusson már eszembe a varázslat. De a fenébe sem tudom, hogy hogy lehetne ezt kővé dermeszteni. Maradunk akkor a tűznél. - Forbearnan firgenholt! - kiáltom, a szemem villan és most nem tévesztem el a célt. A lény elkezd lángolni és üvölteni. Remélem ez elég lesz...

PK

El kell ismernem, Dalion jól rögtönöz, bár az, hogy a bottal felhergeli azt a szerencsétlen lényt nem a legjobb megoldás. Most pedig a földön fetrengenek. Csodás.

Végül a fiú lángra lobbantja a vízköpőt, amitől az elkezd üvölteni. Még a végén lelepleződünk. Itt vége a játéknak. Visszaküldöm a szobrot a helyére, ahol ismét megdermed, majd segítek Dalionnak felállni.

- Ezen a vizsgán egy közepessel átmentél - mondom a fiúnak. - Van egy kellemes matracom, azon elalhatsz, mert ahogy látom nem vagy olyan állapotban, hogy hazasétálj.

PK

A szobor hirtelen abba hagyja az üvöltést, majd ismét kővé dermed. Mi a csuda? Ránézek Anntheára, és most veszem észre, hogy ő irányította egész végig. Huuuh. Mi? Na ne, ezt nem hiszem el. Így elbánni velem! Átvert! Egyszerűen átvert!!
- Átvertél! Mi az, hogy átvertél? - kérdezem sopánkodva, és dühösen nézek rá. Az ilyet nem tűröm. Csak most esik le, amiket az előbb mondott. - Közepes? Én...én nagyon jó vagyok, ez nem igazságos - kiabálok neki dacosan, és kihúzom magam. - És nincs szükségem semmi matracra! Hazamegyek! Jó éjt - húzom fel az állam. Velem igazán nem szórakozhat így senki. Pft. Méghogy közepes. Én, Damien, közepes? Ez a három szó mikor jelentett egyet? Majd én megmutatom. El is mosolyodok, de a következő pillanatban hirtelen szörnyű fájdalmat érzek a képemben. Valaminek nekimentem...valaminek...fáj...elsötétül a világ.

Fogalmam sincs Merlin mit akar tenni, de bízok, és hiszek benne. Kicsit magam alatt vagyok, félek. Aggódom Axetaltért, féltem az életét. Igaz, ő nem az enyém, de mégis félek, hogy elveszítem. Lehajtott fejjel sétálok, el is merengek egy kicsit. Eszembe jut milyen jó volt annyira fiatalnak lenni, igaz most sem vagyok öreg, de tíz éve még igencsak ifjú és gondtalan voltam a druidák között, akiket akkor még nem rontott Mordred álnoksága. Tudom, még így gondolni is bűn egy gyerekre, de érzem, tudom, hogy ő a velejéig romlott.

A délutáni szunya csak annyira volt jó, hogy még nyomottabb legyek, mint azelőtt voltam. Még félig lecsukódott szemhéjjal lépek ki a házból, és tényleg meg akarok halni. Vagyis jó, most nem komolyan... egy séta bizonyára majd jót tesz.
Az arcomat dörzsölöm miközben megyek előre az utcán, majd szinte meglepetésként ér, amikor valaki egyenesen nekem jön.
- Hé, nem látsz a szemedtől?! - kiáltok nyűgösen, majdnem el is esek. Csak ekkor pillantom meg, hogy az illető Lady Annthea. Nem úgy volt, hogy ma nem lesz a városban? - Te voltál az? - kérdezem közönyösen, most ha akarnék sem tudnék kedves lenni. Nagyon rossz hangulatomban vagyok...