Alsóváros főtere

Hans igencsak elidőzik, pedig rendkívül közel van a kút. Már fel is vagyok öltözve meg minden, nem tudom hol lehet már! Ekkor azonban meghallom, ahogy a vödör a földhöz csapódik. Gyorsan magamra kapok egy köpenyt, majd kinézek. Te jó Isten! Hans arca teljesen átszellemült, egy nőhöz közelít... a szemei is olyan furcsák.

Gyorsan becsukom az ajtót, szinte letépem magamról a női ruhát, majd visszaveszem az előbb levett nadrágot. Az ingemmel már nem is foglalkozok, így rontok ki a házamból. Nem tudom ki lehet ez a nő, de úgy érzem, hogy valami varázslat áll a dolog mögött. A gondolatra elönt a rémület, de nem hátrálhatok meg...Segítenem kell ifjú barátomnak.

Ahogy kilépek kifut az arcomból az utolsó csepp vér is: Hans a földön fekszik ájultan, a nő pedig sehol. Helyette csak egy lovag közelít a fiú felé, de ez most nem érdekel. Odarohanok és leguggolok a srác mellé.
- Ha-hans - rázom meg a vállát. Istenem, ha valami történt vele! Én pedig az idióta ruhámmal törődtem, ahelyett, hogy rögtön kimentem volna hozzá... Hogy lehetek ilyen!

Istenem! Nem halhat meg...nem engedem. Ahogy a lábaim bírják futok. De épp ezaz, pont, mintha a saját rémálmomban lennék. Minden olyan jókor tud harcképtelenné válni, a francba is. Ekkor azonban egy katona elém áll, és nem akar tovább engedni. Nem hagyhatom, hogy meghaljon az a férfi...meg nem szeretnék több áldozatot amúgy sem.
- Kérlek, engedj tovább mennem! Meg fog halni az a férfi, ha nem segítünk rajta! - kérlelem a katonát kétségbeesetten.

Odaérve a fiúhoz örömmel tapasztaltam, hogy életben van, ráadásul egy másik férfi is odarohant hozzá, s ápolgatni kezdte. Látszott rajta, mennyire aggódik a fiúért, ami miatt kissé összeszorult a szívem, hiszen engem nem volt, aki féltsen. Másrészről viszont elégedetten vettem tudomásul, hogy a férfi felbukkanásával esélyt kaptam, hogy utolérjem a boszorkányt, ha azonnal elindulok utána.

A sors ma kegyeibe fogadott, ugyanis hamarosan feltűnt szemeim előtt a nő. Éppen a város kapuján rohant kifelé. Még nagyobb tempóra kapcsoltam, így hamarosan olyan távolságban voltam, hogy én láthattam őt, de ő engem nem. Próbáltam minél kisebb zajt kapni, nehogy lebuktassam magam.

Nemsokára láttam, ahogy a nő egy közeli barlangba rohan menedékért. Szívem most arra szavazott, hogy kövessem, de nem voltam tisztában azzal, vajon hányan lehetnek bent, pontosan még mik rejtőznek a boszorka tarsolyában, ráadásul ezzel megszegném a lovagi indexet. Az ellenérvek elég perdöntőek voltak, ezért visszafordultam, hogy jelentsem a történéseket Artúr hercegnek, hogy megszervezhessünk egy nagyobb csapatot a boszorka újbóli felkutatására. A feladatot végül is teljesítettem: már tudjuk, ki a felelős az eltűnésekért.

Visszaúton is ugyanolyan óvatos voltam, hiszen fent állt a veszély, hogy a nő észrevesz, s eltűnik. Akkor pedig minden hiábavalóvá válna, s kezdhetnénk mindent előről.
Az út ezúttal sokkal hosszabbnak tűnt, valószínűleg azért, mert még izgatottabb voltam, mint, mikor jöttem. Ráadásul igyekeztem mindent az emlékezetembe vésni, hogy, mikor nagyobb csapatban jövünk, akkor is idetaláljunk, s ez is lelassított valamelyest.

Végül mégis visszaértem Camelotba, s rohantam fel beszámolni az eseményekről Artúr hercegnek.

A lovag elsiet, látszólag nincs kérdése, hagyja, hogy vigyázzak Hansra. Pedig azt hittem meglepődik majd, hogy egy félmeztelen férfi ront ki a házból, dehát... azt is mondhattam volna, hogy épp öltözködtem.

Közelebb hajolok Hanshoz, majd megfogom a csuklóját. Van pulzusa! Hála az égnek! Úgy tűnik csak elvesztette az eszméletét. Nem tudom mi történhetett vele, de remélem tudok neki valahogy segíteni.
A karjaimba veszem - hála a férfi testnek igazán egyszerű a fiút felemelnem -, majd becipelem őt a házamba. Ott lefektetem az ágyamra, majd kimegyek, és a földön lévő vödröt felkapva hozok neki egy kis vizet.

Ennek köszönhetően én is végre visszaváltozhatok. Mire kinyitja majd a szemeit normális alakomban láthat. Csak nyitná ki a szemeit... egy rongyot beáztatva megtörlöm az arcát, talán fel is ébred végre...

- Nem engedhetlek. - feleli nekem a katona, így mégiscsak kénytelen vagyok neki engedni. Azért még szemem van, és természetes, hogy leskelődöm, azaz hogy utána nézek, mi történt. Az összes katona egy emberként sétál a nő felé. Egyedül a lovag maradt józan, ezért a nő éktelen visítozásba kezd, amitől szegény pára összeesik. Egy felettébb jóképű férfi jött érte, karjaiba vette és hazavitte. Remélem nem lett semmi baja. A lovag eközben azonban a nő után eredt, aki úgy látszik menekülőre fogta. Csak kapnák már el...mindegy is. Nekem úgy érzem itt már nincs mit tennem, így megindulok a házam felé...de jobb ötletem van! Megváltoztatom az irányt, és Gaius felé igyekszem. Ezt muszáj megtudnia most rögtön!

PK


Éppen a piacon sétálgatok, amikor észreveszem, hogy egy új stand áll az egyik legforgalmasabb ponton. Tegnap még nem volt itt. Odamegyek hát, de már messziről látom, hogy értékesebbnél értékesebb cuccokat árulnak ott. El vagyok ámulva, hogy az Alsóvárosban ilyet látok. Amikor odaérek mindent alaposan meg kell fogdosnom, hiszen ritkán érek ilyen drágaságokhoz.

Nincs itt senki... Nem látom az árust sem, és épp elég nagy a nyüzsgés is. Ezt az arany érmét mindenképpen el kell vinnem. Bele is csúsztatom óvatosan ingem ujjába...

PK

Az egyik fánál voltam, mert épp dolgom volt. Na, mindenkinek van dolga, nem? Szóval hívott a természet, nem kell tovább ragoznom. Remélem senki nem nyúlt ezalatt az árumhoz, mert az nagyon megbánja. Na jó. Talán direkt hagytam őrizetlenül a standomat... balhé-hiányom van, annyira elképesztően unalmas ez a város. Nem történik semmi.

Gyanútlanul sétálok vissza a piacra, és hááá, be is igazolódott az elméletem. Egy taknyos már fogdossa a cuccaimat, milyen mocskossá teszi őket! És még le is akarja nyúlni... na ezt már nem hagyjuk.

- Mit csinálsz, kisfiú? - ragadom meg a szenvtelen flótást az ingnyakánál fogva. Fiatal, de talán megverem. Összehúzott szemöldökkel nézek rá, miközben másik kezemmel kicsavarom a kezéből az érmét. - Fizetsz most azonnal vagy másképp intézzük el a dolgot!

PK


Mikor már elégedetten tovább indulnék valaki hirtelen megránt az ingem nyakánál fogva, és kicsavarja a kezemet, hogy elvegye az érmét. Felordítok a fájdalomtól.

- Nekem nincs pénzem - rázom meg ijedten a fejemet. Ez nagyon meg fog verni! - Visszaadom - habogom. - Kérlek ne bánts, kérlek. Kérlek - mondom még egyszer. Életemben először könyörgök, mert még sosem kerültem ilyen veszélybe. Én egy törpe vagyok, ez a férfi meg egy óriás, és a kék szemeivel mindjárt megöl. Meg fogok halni! De én nem akarok meghalni. - Megteszek bármit, csak ne bánts!

PK

Micsoda kölyök, majdnem nevetnem kell a szánalmas könyörgésén! Ezért már megérte felkelni, ez nagyon szórakoztató. Úgy ordít, mint valami pólyás.
- Egy cseppnyi büszkeség nincs benned? Hány éves vagy, tíz? - nézek rá továbbra is villámlóan, miközben szerintem azon gondolkozik, hogy most megölöm-e vagy sem. Milyen férfi az ilyen? Verekedni tudni kell. Lekeverek mindjárt egyet, hátha mégjobban visít.
- Bármit? Nos, a bármiben benne van az is, hogy kiállsz ellenem. Ha már ilyen enyveskezű kis tolvaj vagy. Na mi van, csak nem félsz? - jaj de élvezem, lealázom a sárga földig a kölyköt, már nézőközönség is alakult körülöttünk. Az emberek várják, hogy egymásnak ugorjunk. Ki ne akarná a napot egy jó kis pletykával indítani? Én pedig erősen fogom továbbra is a fiú kezeit, kíváncsi vagyok meddig fog nekem sírni, mit ajánl fel. Talán még jól is kijöhetek ebből az egészből.

PK

Ez nem fog elengedni addig amíg meg nem ver. Nem tudom mit csináljak, de mindjárt eltöri a kezemet. Végignézek gyorsan rajta, látom, hogy borzalmasan drága ruhákban van. Akkor csak valami nemes lehet.

- Uram, nem vagyok én arra méltó, hogy kezet emelj rám - mondom. Istenem, csak jönnek ki a szavak a számon, azt se tudom miről beszélek. - Csak 15 éves vagyok - hangom már egészen magas, és úgy látom, hogy ez még jobban tetszik neki. - Akármire képes vagyok, csak ne kelljen kiállnom ellened, hiszen látod, hogy esélytelen vagyok. És csak nem akarsz megölni egy gyereket, ugye?

PK

Végignézek a kölykön, majd nem bírom már megállni: nevetni kezdek. "Csak 15 éves vagyok." Hűha. Nem árt akkor egy életreszóló élmény a kis 15 évesnek.

- Inkább egy kislányt - helyesbítek, és szörnyen élvezem a helyzetet. Azt mondja nem vagyok méltó őt megverni. Ezekszerint valami szutykos kis rabszolga, habár ez az öltözetén látszik. Ha nem verhetem meg, hát mit csináljak vele? Hm, elgondolkodtató és igazán szórakoztató.
- Ha már ennyire könyörögsz a nyamvadt kis életedért, akkor nem öllek meg - mondom ki a végítéletet, és próbálok olyan drámaian beszélni, hogy még inkább megrémítsem. - De tőlem senki sem lophat bűntetlenül, ezért ha nem tudsz fizetni, hát más módon fizeted meg a tettedet! - ezzel elkezdem magam után ráncigálni, miközben az egyik nézelődő fiatal lánynak odadobok egy szütyőt.

- Te vigyázol az árumra, amíg elintézem a fiúval a dolgom - nézek szigorúan a parasztlányra, mire az ijedten bólint. Hihetetlen, hogy milyen félelmet tudok kiváltani az emberekből.
Ez a koszos kis szolga is úgy remeg a kezem alatt, hogy csoda, hogy nem rogynak össze a térdei. Csak érjem el a szállásomat, ott majd kap a fiú... ha nem is verést, valami sokkal izgalmasabb dolgot.

PK

Miután ez a rideg, arrogáns férfi végre elengedett visszamegyek az öreghez, ahol Vance remélhetőleg még alszik, ugyanúgy, ahogy tegnap este otthagytam. Valahogy nem vagyok túl vidám. De miért is lennék az? Az a rohad bájital nem úgy hatott, ahogy akartam, és a kis herceg enyhén rám mászott, és ez a nap se kezdődött valami igazán jól. De miért nem tudom annak a baromnak kiverni az arcát a fejemből? Ostoba Bran!

Végül belépek a szobába, ahol sötétség honol. Vajon ébren van?

PK

Az éjszaka borzalmas rémálmaim voltak arról, hogy én megpróbálok kikezdeni egy szolgával. Egy szolgával, aki fiú és szinte gyerek. De jobban belegondolva ez lehet nem is álom volt. Nem tudom eldönteni, de valamiért rossz érzésem van...

Nehézkesen fordulok egyet az ágyon, amely elég kényelmetlen - otthon ettől jóval finomabb anyagból van az ágynemű -, de most ezen nem is tudok elgondolkozni, mert szörnyű gyomorbántalom tör rám. Ennyit ittam tegnap? Ez teljességgel lehetetlen. Mindössze hét pohár volt, ha jól emlékszem, az semmi számomra... Ráadásul minden olyan hirtelen történt. A rosszullét, és az a hihetetlen testi vágy...Már emlékszem. Nem álom volt...

Gondolataim hirtelen félbeszakadnak, amikor megérzem, hogy valaki más is van a szobában. Hirtelen felpattanok az ágyon, és Brannel találom szemben magam.

- Valamit tettél az italomba, igaz?! - nézek rá vádlóan, ez az első gondolatom, és csak úgy kicsúszott a számon. Tudom, hogy nem véletlen, ami történt... Én egyszerűen nem ilyen vagyok.

PK

Még aludt, de én természetesen felébresztettem.

- Valamit tettél az italomba, igaz? - kérdezi. Ez nem az én napom.
- Nem uram - válaszolom higgadtan. - A cameloti borok nagyon erősek - hazudok tovább. - Hoztam neked reggelit, bár már ebédidő is elmúlt - ezzel leteszem az asztalra a kenyeret és a gyümölcsöket. - Kívánsz ma valahová menni, vagy pihensz inkább?

Nagyon bízom benne, hogy eltereltem ezzel a figyelmét, nincs kedvem magyarázkodni. Ráadásul megüthetem azért is a bokámat, hogy nem a palotában vagyok a szolgálók szállásán már második napja. A szolgafelügyelő már biztos mérges rám, de Reba, az egyik szolgálólány biztosan kiment valahogy.

PK

Tagad, tagad és tagad. Ezt nem hiszem el!

- Ne merj nekem hazudni! - csattanok fel, és talán egy nagyon rossz tulajdonságom, hogy hirtelenharagú vagyok. Főleg, ha az igazságérzetemet sértik, nagyon be tudok gurulni. Azt meg végképp nem tűröm, hogy egy szolga bolondot csináljon belőlem!

- Az alkohol nem hat egyik pillanatról a másikra, ne nézz bolondnak. A bor, amit ittam, pedig egy könnyű vörösbor volt, félédes, pinot noir szőlőből. Az égvilágon semmilyen hatása nincs rám, számtalanszor ittam már! - ezzel felállok az ágyról, még a tegnapi öltözék van rajtam. Szörnyen megalázó ez a helyzet számomra, de most inkább a düh érzése áraszt el, mint a szégyenkezés. Biztos vagyok benne, hogy Bran keze van a dologban, hisz ő volt az egyetlen, aki a közvetlen közelemben volt.
- Áruld el, hogy miért tetted ezt velem, és talán megkímélem az életedet! De ha továbbra is hazudsz, eljátszod minden esélyedet! - a hangom fagyossá válik, teljesen komolyan gondolom. Ugyan nehezemre esik egy alattvalót halálba küldeni, de muszáj keménykezűnek lennie egy király fiának. Ajánlom, hogy ne hazudjon tovább.
Igazán nem értem, hogy miért volt szüksége egy ilyen vágynövelő adalékra vagy mire... mindenesetre borzalmas hatása volt, és undorodok már a gondolattól is. Így még nem aláztak meg!

PK

Most rendesen felbosszantott, és dühöm kezd is látszani az arcomon.

- Először is: itt te csak egy kóbor lovag vagy mifene vagy. Másodszor: én a király szolgálatában állok, nem a tiédben, hercegem - mondom gúnyosan. - Másrészt azt is tudom, hogy Weldon fia vagy, a második kis herceg, még csak nem is a trónörökös. Ha levonjuk a következtetést, arra jutunk, hogy én csak szívességből álltam a szolgálatodba, még egy fillérrel sem jutalmaztál érte, de gyanúsítgatni tudsz Vance herceg? - tör ki belőlem. - És elnézést a tiszteletlenségemért. Én elmentem, keress magadnak másik szolgálót!

Vádaskodni azt nagyon tudok, de valahogy mentenem kell a bőrömet. Ha most azonnal nem vet kardélre, úgysem tehet velem semmit, de ahhoz szerintem gyáva. De inkább abban bízok, hogy kitörésem miatt már nem gyanúsít tovább. Ha mégis, akkor pedig egyszerűen elsétálok.

PK

Minden egyes szavával csak egyre jobban bosszant, úgy érzem, hogy felrobbanok. Hogy beszélhet így velem?! Mit képzel magáról ez a szutykos kis cseléd, aki kevesebbet ér, mint a csizmám talpán lévő porszem?!
Annyira ideges vagyok, hogy előrántom az ágy mellett pihenő kardom. Nemhogy csak szemtelen velem, de még fenyegetőzik! Velem fenyegetőzik!! Mindjárt elájulok a pimaszságától!

Hirtelen melette termek, a falnak taszítom - pont mint tegnap, de most sokkal módszeresebben -, kardomat pedig a nyakához szorítom.
- Először is: nem beszélsz így velem! Tudd, hol a helyed, szolga! - kiabálok rá magamból kikelve, és nem tudom visszafogni a dühömet, teljesen elöntötte az agyamat a méreg. - Másodszor: a jó Istent sem érdekelné, ha én itt most megölnélek, akár a király szolgálatában állsz, akár nem. Nem lehetsz valami fontos szolga, ha két napja engem szolgálsz, próbálsz nekem nyájaskodni! De nem vagyok bolond, most már értem! Azt hitted hasznot húzhatsz majd belőlem... - nézek rá villámlóan, és igazán kár, hogy nem látom kívülről az arcomat: még soha nem bosszantott fel így szolga.

- És ne merj fenyegetőzni. Mégha el is árulod, hogy én vagyok Weldon fia... mit ér a te szavad az enyém ellen? Azt hiszed neked fognak hinni? Egy mocskos kis szolgálónak egy előkelővel szemben? Ne nevetess - hangom lenéző, és igazán nem szoktam ilyen lenni. De a méreg sok csúfságot előhoz belőlem... - Szóval jobban teszed, ha tartod a szádat! - a kardomat kissé közelebb nyomom a nyakához a hatás kedvéért, majd a szemeibe nézek. Némán nézünk egymásra egy pillanatig, és érzem, hogy megtudna ölni. Én is őt.

PK

A hideg penge a bőrömhöz ér, és libabőrös leszek tőle. Orrcimpáim kitágulnak, és összehúzódnak.

- Ölj meg. Gyerünk, tedd meg - biztatom. - Könnyű egy nálad alacsonyabb, vékonyabb, erőtlenebb és főként fiatalabb fiút megölni. Nagy dicsőség lesz a számodra! Vance, Wornia második hercege, aki megölte Brant, az árvát, egy megbecstelenített néma szolgálónő rabszolga fiát! Ölj hát meg Bran herceg, és írj fel a dicsőséglistádra - mondom. Nem kiabálok, halkan, csendesen mondom, és gúny sincs a hangomban. Lehet, hogy kívánom a halált, csak eddig magamnak sem ismertem be? Áh, az életösztönöm erősebb ennél, akkor most mégis miért kockáztatok?

PK

- Tedd hozzá még, hogy pimaszabb - mondom ugyanolyan kimérten, mint ő, majd csak bámulom. Érzem, hogy igencsak felugrott a vérnyomásom az előző percekben, rendkívül melegem van, fűt a méreg. Nem akarok azonban meggondolatlan lenni, erre viszont elég nagy az esély, főleg ebben az idegi állapotban.
Pont ezért hátrébb lépek tőle, majd eldobom a kardot, mielőtt még valami ostobaságot tennék. Nem vagyok gyilkos. Nem fog azzá tenni egy kölyök.

- Istenem! - megdörzsölöm az arcom, majd végigsimítom a hajamat. Alaposan leizzasztott ez a gyerek, de megpróbálom higgadt fejjel megközelíteni a dolgot. Lépek párat a szobában, miközben nagy levegőt veszek és gondolkozok. Arra jutok, hogy ezt nem tudom elhinni!

- Hihetetlen vagy! Hihetetlenül pimasz, álszent és nagyszájú! Teszed az embernek a szépet, nyájaskodsz, kedveskedsz...közben egy velejéig romlott gyerek vagy! Őszintén szólva... le vagyok nyűgözve! - nézek rá döbbenten, miközben egy kényszeredett nevetés tör fel belőlem. Soha nem találkoztam még hasonló szolgával, aki ennyire manipulálni szerette volna az embereket. - Áruld már el nekem, hogy miért jó ez neked? Mi a célod? Hazugságban élni, átverni mindenkit? Mindenesetre gratulálok. Sikerült elérned, hogy ne öljelek meg, ez pedig egy igen szerencsés képesség!

PK


Ezt megúsztam, és még csak azt sem kellett tennem, amit nemrég. Feltör belőlem egy sóhaj, amikor elneveti magát. Rossz csillagzat lehet az égen, mert egy napon kétszer ilyen közel állni a halálhoz nem lehet egyszerű szerencsétlenség.

- Mindenkinek megvannak a céljai. Neked, hogy elérd, hogy apád végre elismerjen, nekem pedig... Hogy ne kelljen így, szolgaként élni. Te herceg vagy, nem tudod azt, hogy milyen születésedtől mocskos szalmán aludni, és azóta dolgozni, mióta járni tudok. El sem tudod képzelni, hogy milyen lehet, igaz herceg? - nézek rá szúrósan. - És megelégeltem. Jobban akarok élni, pénzt akarok a kezemben tartani, és olyan ruhákban akarok járni, amik nem dörzsölik véresre a bőrömet.

Mekkora vallomás volt ez a részemről... Miért nyíltam meg ennyire? Halálközeli élmény, vagy mi? Á, nem is érdekel, túléltem, ez a lényeg. Most pedig el akarok takarodni innen, és inkább megyek padlót súrolni, vagy bevásárolni, vagy mit tudom én, csak messze Vance-től. Jó messze.

PK

Meglepően őszintén beszél, talán először, mióta megismertem. Semmi cifrázás, uramozás, díszítés. Kissé furcsán érzem magam, hogy valaki ilyen sallangmentesen elmondja nekem a problémáját, láthatóan már nem is igazán figyel arra, hogy tisztelettel beszéljen velem. Habár mit várok igazából tőle? Amint fény derült igazi énjére már nem is akarta véka alá rejteni pimaszságát...

- Nem, képzeld, nem tudom! - mondom keményen, nem tetszik a gúnyolódása. - Valószínüleg már soha nem tudhatom meg, de nekem is megvan a saját bajom. Mit ér az előkelőség, ha nem ismernek el annak? Csak a cseléd gyerekét látják bennem minden nap. Én is ki akarok törni! - csattanok fel, és nem is igazán biztos, hogy Brannek szánom a mondanivalómat, de szükségem van rá, hogy kimondjam. Oly régóta tartogatom mindezt magamban...
- Király akarok lenni, irányítani akarok egy országot és segíteni pont az olyan embereknek, mint te! Jobb megélhetést, több élelmet és lehetőséget biztosítani! Annyi, de annyi álmom van... De látod, hogy mennyit számít a származás! Az embereket az alapján ítélik meg, hogy kik a szülei, milyen ruhákban járnak...Érthető a viselkedésed, de lehet hogy olyan embereknek okozol ezzel bajt, akik nem is érdemlik meg. De nem fogok neked most hegyibeszédet tartani... Valószínüleg nem is érdekelne - sóhajtok, majd elmosolyodok - Azért nem csalódtam. Bebizonyosodott, hogy Camelotban is ugyanolyan önzőek az emberek, mint Worniában... De mindegy is. Menj dolgodra, mielőtt megint felidegesítesz. Talán szerezhetnél nekem egy kevésbé bajos szolgát - látom rajta már mióta, hogy menni akar. Nem fogom itt tartani, és igazából már nekem sincs rá szükségem. Kínos lenne ezután, ha szolgaként tartanám.

- Viszlát Vance! - mondom, és kilépek a szobából. Lebaktatok a lépcsőn, és végül a házat is elhagyom. Lehajtott fejjel bandukolok, miközben jár az agyam. Még pénzt sem adott, pedig ételt, italt, sőt meghívót is szereztem neki, mindet a saját zsebemből. De már nem megyek vissza, nem fogok követelőzni. Megfizettem az ördögnek szánt adómat... Most üres zsebbel bóklászok, közben egy követ rugdosok magam előtt. Korog a gyomrom, ma még nem ettem egy falatot sem. Talán vissza kéne menni a konyhára, hátha vár egy tál gőzölgő étel.

Meg is teszem, de azzal nem számoltam, hogy a szolgabiztos is ott van. Két pofonnal lettem gazdagabb, mindkét napra egyet kaptam, amelyiken nem dolgoztam. Inkább visszamegyek az Alsóvárosba, mielőtt többet kapnék. Egy cipót csipegetek út közben. Aki ismer itt állandóan csak enni lát. De hiszen még fejlődök, növésben vagyok!

Nem figyelek, mivel az utca köveit nézem, ezért nekimegyek valakinek. Szememet lassan emelem fel. A francba! Ez nem lehet!

PK

- Kezdem azt hinni, hogy szándékosan követsz! Na, tűnj arrébb! - fintorgok egyet a fiúnak, aki reggel megpróbált tőlem lopni. Mily véletlen, hogy ismét összefutok vele! Talán repetázni akar, vagy esetleg végre verekedni? Nem tudom, de igazából nem is érdekel. Nincs időm játszadozni, és dada sem vagyok. Munkám van, amelytől a megélhetésem függ.

Nem is várom meg a válaszát, hanem félre tolom, majd visszaállok a standom mögé.
Látom, hogy fiatal hölgyek érkeznek. Egy csapat nemesi csitri. Előveszem a legjobb mosolyomat, majd megkérdezem, hogy miben segíthetek. Ó, aranyékszereket szeretnének? Én nálam minden van. A legjobb keleti minőség, a legfényesebb smaragdfülbevalók!
- Elképesztően gyönyörű, lady - bókolok az egyik csitrinek, amikor felpróbálja az egyik nyakláncot. Ha tudná, hogy két hete talán az unokatestvére nyakában volt ugyanaz a darab... - Kiemeli a szemed színét, hidd el, hogy odáig lesznek érted a bálban. De ha nekem nem hinnél, tessék, csodáld meg magad ebben a tükörben! - ezzel odanyújtok egy tükröcskét, amely egész véletlen tökéletesen illik a nyaklánchoz, ugyanolyan drágakőberakásos. A lánynak nem csak a tükörkép tetszik, hanem maga a tükör is. Végül mindkét árut sikerül eladnom, a kis szajha pedig odáig van a mosolyomtól.

Elégedetten nézem ahogy távoznak, hisz tudom, hogy tovább fogják vinni a jóhíremet. Bolondok.
Egy kárörvendő mosoly kúszik a számra, majd érzem, hogy bámulnak. Ezt nem hiszem el. Még mindig itt van az a kölyök.
- Mit bámulsz? - nézek rá, most már kezd idegesíteni. - Délelőtt kifejtettem a véleményemet, elég érthető voltam, nem?!