Alsóváros főtere

/Lady Annthea/

Nagyban lógatom a lábam a standomnál, erre mi történik!? A pofámba ömlik egy liter víz, mert valami eszement idióta felrobbantotta a kutat. Mi az Isten? Kitört a háború vagy valamelyik kölyök szórakozik?
Annyira ideges vagyok, hogy ölni tudnék.

Megkerülve a standomat ütemesen menetelek előre, mert el kell kapnom, aki ezt művelte. Először megalázom, majd a földbe döngölöm. Hogy képzelte, hogy leönt vízzel és lejárat a vevők előtt? Argh.

Villámló tekintettel megyek el minden ember mellett, aki a közelembe ér, de azt veszem észre, hogy egyre több parasztot kell kerülgetnem. Mi a fene történik itt? Érzem, ahogy átjár az izgalom és a remény is, hogy végre nem lesz halál unalmas a délelőttöm.

Végül megpillantok egy behemótot, aki egy nő karját szorongatja. Ó, ez az én napom. Nem mintha segíteni akarnék a nőnek, de jó indok lesz, hogy verekedhessek!

- Hé! - kiálltok oda a méretes parasztnak, mire az rám emeli "értelemtől" sugárzó szemeit. - Azonnal ereszd el az asszonyomat, mégis mit képzelsz? - de már ott is vagyok, és kicsavarom a kezeit. A nő megmenekül, én pedig a dráma, de tényleg csak a dráma kedvéért behúzok párat (tizet) a férfinak, majd várom, hogy visszaüssön. Az azonban csak összeesik... Hé, ne már! Csak ennyit tud? Azért még megrugdosom, a tömeg pedig kezd szétszéledni. Pft.

A férfinak nincs ideje válaszolni nekem, mert egy másik hirtelen előront, és elrángatja előlem. Milyen hősies. Pedig már olyan szépen rebegtettem a szempilláimat. Hát lassan semmilyen női fortélyomat sem vethetem be!

Nem sokáig tarthatom hősiesnek, mert csak üti-vágja a nagy férfit, amíg az össze nem esik, de még akkor is rugdossa. Hát miféle ember ez? Ilyen emberek élnek Camelotban? Ezt nem hagyhatom, ezért odalépek.

- Uram, most már igazán elég lesz - fogom meg lágyan a karját. - Köszönöm, hogy megvédtél - mosolygok rá kedvesen. - Hogyan hálálhatnám meg kedvességedet? - kérdezem, és már húzom is arrébb, hogy ne csépelhesse tovább a férfit.

A nő megragadja a karom, én pedig majdnem kitépem magam a fogásából, de megállom. Egy nő előtt soha nem járatom le magamat. A parasztnak már úgy is mindegy, unalmas volt, hogy nem ütött vissza...

Hogyan hálálhatnád meg a kedvességem? Ó, lenne egy-két nagyon frappáns ötletem kisanyám. Végignézek rajta: nagy mellek és hosszú haj. Nem rossz, határozottan nem rossz! Elmosolyodok, hisz mára is találtam zsákmányt. Egyszerű dolgom lesz...

- Szívesen, szép hölgy - bókolok, majd úriember módjára hagyom, hogy belém karoljon. - Ha egy nőt bajban látok, mindig ösztönösen cselekedek. Remélem nem találtál ijesztőnek, de az a söpredék megérdemelte - villantom elő legszebb mosolyomat, és most veszem észre, hogy milyen szépek a ruhái. - Hogyan hálálhatnád meg? Tölts velem egy ebédet, szép hölgy. Apropó: az én nevem Reade - hajolok meg. Mennyire utálom ezt a hajbókolást, dehát valahogy az ágyba kell csalogatni ezeket a gazdag szutykokat.

Hirtelen megváltozik a viselkedése, nyájas lesz. Mekkora képmutató. Az ilyen a legveszélyesebb, de belemegyek a játékba.

- Én Annthea vagyok - mutatkozok be illedelmesen, és ezúttal kihagyom a Lady-t, valahogy úgy érzem, ezzel most nem kéne kérkedni. - Szívesen veled ebédelek - mosolygok én is hozzá hasonlóan. Végül is jóképű, egy kellemes délután eltölthetek vele, bár arról ne is álmodjon, hogy az ágyába cipelhet. Azt egy valaki tehetné meg...

Jaj miken jár az eszem! Mi van veled Annthea, milyen gondolatok vetették meg lábukat a fejedben? Magamban elszörnyülködöm magamon, de kifelé nem mutatom. Víg kedélyűen sétálok végig vele a főtéren, ami most már elcsendesedett. Remélem Dalion és a fiú már biztonságban vannak, és még napnyugta előtt láthatom őket.

Úgy tűnik szimpatikus vagyok neki, vagy csak ő is akkora szélhámos, mint én. Nem igazán foglalkoztat, a lényeg, hogy ma produkáljon nekem az ágyban. De nem? Mindig ez a legfontosabb, hisz úgysem fogjuk többet látni egymást... kivéve, ha olyan jó lesz a kis bögyös. Rám még ugye nem panaszkodtak... gunyorosan elmosolyodok a gondolatra.

Anntheát, mert elárulta a nevét, egy módosabb fogadóba viszem: ez a gazdagabb rétegnek általában bejön. Főleg, hogy én fizetek. Mindig a férfi fizet! Szurkot öntenék az arcukba, hogy még nekem kell fizetni azért, hogy jól érezzék magukat és talán utána, ha eleget fizettem megkapom a szexemet! Kiábrándító.

- Na és Annthea te régóta itt élsz? Sajnálatos, hogy nem volt alkalmunk eddig találkozni - nézek rá, mintha tényleg sajnálnám. Azt tényleg sajnálom, hogy eddig nem volt egy közös esténk - Én kereskedéssel foglalkozom, nemrég érkeztem Camelotba. Ha érdekelnek a keleti érdekességek, ékszerek és ruhák, akkor bármikor a rendelkezésedre állok - mosolygok rá.

Leülünk az asztalhoz, és megrendeljük a legdrágább ételt, ami ezen a helyen azt jelenti, hogy az egyetlen ehető is.

- Nemrégen érkeztem én is. Pár hónapja - ezzel belekortyolok a boromba. Átlátok ám rajtad Reade, de át ám. - Oh, ez igazán érdekes - kapom fel a fejemet arra, amikor a portékájával kérkedik. - Majd ha lesz néhány felesleges aranyam, biztosan a te csecsebecséidre fogom költeni - felelem, de nem rosszindulatú felhanggal. Valóban, mint minden nő, én is szeretem az ékszerek, de pénzem az nincsen rájuk. - Valóban kár, hogy még nem volt alkalmam egy ilyen férfival találkozni mint te - bókolok én is. - És hogy tetszik Camelot? Biztosan rengeteg vásárlód van, hiszen sok itt az előkelő hölgy, aki szereti az egzotikumot - mosolygok elbűvölően.

Tekintetén érzem, hogy már ruha nélkül képzel el az ágyában, és ezt a kis örömet meghagyom neki. Közben kicsit bűnösnek érzem magam. Olyan mint ha megcsalnám Axetaltot. Bár vele sosem történt köztünk semmi, ő még mindig csak egy kislánynak tart engem.

Most pedig itt ülök egy jóképű szélhámossal, aki el akar engem bódítani a csillogó szemeivel, a megnyerő modorával, elragadó mosolyával, valamint a vagyonával. Csak azt nem tudom, hogy az ebéd után, hogyan védjem ki majd a közeledését, mert abban biztos vagyok, hogy közeledni fog. És nem biztos, hogy ilyen udvariasan mint ahogy most viselkedik. Lehet, hogy úgy, ahogy azzal a nagydarab földművessel bánt.

Rezignált, még mindig az események hatása alatt elfogadom megmentőnknek, a helyi papnak segítő kezeit, föltápászkodok a koszos földről, majd kissé tétován fölnézek rá, szinte nem is hallván a kérdést, melyet így is csak szája mozgásából észlelek.

Kinyitom számat, hogy megkérdezzem mit csinált édesapámmal, de nem jön ki rajta hang. Ő már anyámmal foglalkozik, kinek szemei továbbra is elkerekedve merednek előre, teste kissé remeg, és torkán kezdenek megjelenni a lilás zúzódások. Előre lépek egyet, hogy megnyugtathassam, ám lábaim majdnem összecsuklanak a hirtelen rájuk nehezedő súlytól. Belekapaszkodom a bódénk szélébe, és hosszasan kifújom a levegőt. Az kéne még hogy itt eltörjem a karom, vagy valami.

Megrázom a fejem és igyekszek az atya szavaira figyelni. Halk, zümmögésnek ható hangon mondja, hogy nyugodjunk meg, bízzunk Isten segítő kezeibe, és ha nem épp az apám tért volna vissza a halálból, talán meg is fogadnám, de most, ebben a helyzetben nem hat rám a szentbeszédje. Felfont szemöldökkel nézek rá, az előbbi rémületet a hitetlenség váltja fel.

- Komolyan úgy véli atyám, hogy Isten majd pont velünk fog foglalkozni. Amekkora ez a világ, biztos vagyok benne, hogy akad jobb dolga is. Elhiszem, hogy segíteni akar, és én igazán hálás is vagyok érte, de… nem tudok hinni önnek. Ön csak egy pap, és lehet, hogy a következő alkalommal nem jön be majd az ima, maga pedig egyedül áll majd szemben egy varázstudó eszes és erős férfival. – megdörzsölöm a szememet, most hogy már nem kell támasztanom magam a láb elgyengülés miatt.
Sóhajtok egyet, hirtelen úgy elszégyelltem magam előbbi szavaimért. Isten közvetítőjével így beszélni… ha anyám igazán itt lenne, és nem sokkhatás alatt, már a fejemhez vágta volna, hogy a pokolra jutok. Remélem, nem lenne igaza. Bűnbánóan ránézek a még mindig előttünk álló papra, és a kezemet nyújtom neki.

- Elnézést a bántó szavakért, a nevem Hans. Nem akartam önt megsérteni, azok után hogy az életemet köszönhetem önnek. Sajnálom.

//Hans//

Mennyi ember! Ennyi embert életemben összesen nem láttam. Hogy is láthattam volna, ha a táborban éltem, és csak druidákkal találkoztam. Nekem jönnek az emberek, meglöknek, de még ez sem baj, olyan izgalmas! Nem tűnök ki közülük, pedig jóval feléjük magasodom, de nem zavarja őket magasságom, itt csak egy vagyok közülük. Elég hosszú ideig bolyongok itt, aminek nem tudom a nevét, de sokan vannak, és azt hiszem eladják az emberek a dolgokat.

Kezdem egy kicsit elveszettnek érezni magam itt, és kezdek össze is zavarodni, mert mindenkinek, aki nekem ütközik, elcsípek egy keveset a gondolataiból, ezért zúgni kezd a fejem. Meglátok egy szőke fiút, aki mosolyogva közelít. Hasonló korú lehet, mint én. Felé indulok, hogy érdeklődjek, hátha tud nekem segíteni. Hátha látta apámat is. De hogy szólítsam meg? Még sosem beszélgettem senkivel, aki nem druida.

//Reade//

Újabb unalmas reggelt élsz át. Semmi nem történik a piacon, ezért unottan álldogálsz a standod mögött. Aztán meglátsz egy fiatal fiút, aki óriásnak tűnik a cameloti emberek között. Idegen lehet, mert hozzá hasonlót még nem láttál.

Arcomon egy boldog vigyorral lépdelek a piacon, kezeimet vászonnadrágom zsebébe süllyesztve. Olyan jól aludtam az éjjel, ahogy már rég nem. Reggel sem édesanyám sürgető szavaira keltem, hanem a madarak csicsergésére, ami abszolút elképesztő. Mert, bár egy gigantikus kert terül el a házunk mellett, a varázslatokat érezve a madarak nem nagyon akarnak itt fészkelni, vagy akár a gyümölcsökből enni. Ez több szempontból hasznos dolog, de azért mégis csak hiányoznak a kertből a kis szárnyasok.

Ezután a kellemes reggeli jelenet után elégedetten öltöztem fel és jöttem el a szokásos bevásárlásra a piacra. Édesanyám mostanság kissé betegeskedik, ezért hát jóval több mindent kell elvégeznem a házban. Az ebédkészítés is rám marad, így hát még el kell döntenem mi is legyen a mai menü otthon. Illetve nem csak a mai, hisz amit ma megcsinálok azt esszük holnap is.

Hosszas vívódás után döntöm csak el, és rögtön a tettek mezejére is lépek. Lendületes lépteimmel járom végig a bódékat a legjobb minőség után kutatva. Miután beszereztem a csirkét és néhány fűszert, ami kifogyott az otthoni készletből, kezemben az egyik kedves öreg eladóhölgytől kapott vászonszatyorral és a benne meglapuló alapanyagokkal megindulok hazafelé a tömegben.

Ez az egyetlen kissé lelohaszt. A tömeg. Nem szeretem, amikor az emberek egymás lökködve sietnek a dolgukra, és még csak elnézést sem kérnek az udvariatlanságért. Egy szusszantás után arcomra visszaszökik a mosoly. Nem hagyom, hogy egy ilyen kis semmiség elkedvetlenítsen.

Tekintetemmel figyelmesen pásztázom a tömeget, igyekezvén minden mellettem elmenőt kikerülni, nehogy feltaszajtsak valakit. Az utóbbi időben elkezdtem vállasodni, ezért hát kicsit jobban kell ügyelnem mikor emberek közé megyek.

Pillantásom megakad egy velem szemben jövő fiún, aki bár nem nagyon de kitűnik a magasságával a tömegből. Itt Camelotban nem nőnek ám olyan nagyra az emberek, ezért következtetek arra, hogy nem idevalósi lehet. Meg aztán, aki itt él, nem néz meg mindent ekkora csillogó szemekkel, és teleszájas mosollyal. Kissé oldalra billentett fejjel figyelem még egy darabig.

Ez a reggel is elképesztő izgalmakat rejt: felkelek, megmosakodom, majd irány a piac, ahol MEGINT nem történik semmi. Régen volt már valami jó kis balhé... Amikor Camelotba érkeztem úgy gondoltam, hogy itt aztán zajlik majd az élet. De hát ez is csak egy ugyanolyan királyság, mint Mercia.

Unottan számolgatom kezemben az érméket, ma még nem volt valami sok vásárló. Pedig milyen jól előadtam magam! Hihetetlen. Színésznek kéne mennem, mesteri fokon űzöm a nyájasságot még a legundorítóbb bajuszos úrihölgy előtt is. De ma van valami a levegőben talán... nehezen dőlnek be ezek az idióták.

Mindegy is. Miután elteszem a pénzes szütyőmet csak bámulom az embereket. Szokásos arcok: parasztok, vénasszonyok, szolgák satöbbi. Aztán egyszer csak meglátok egy elképesztően magas gyereket. Egy pillanatra elcsodálkozok. Ezt meg honnan szalasztották? Elmosolyodok. Ő nem egy szokásos arc. Talán rá tudok hatni. Amilyen elveszettnek és naivnak néz ki. Megszólítsam?

//Hans és Reade//


A fiú is engem figyel, ez jó, talán nem lesz olyan nehéz beszélni vele. De hát nincs is mitől félnem. Bátran indulok meg felé, át a tömegen, ám ekkora nekimegyek egy asztalnak, ami erősen megüti a combomat, ráadásul pár nyakláncot le is verek a porba.

- Nagyon sajnálom - nézek a férfira megbánóan, és lehajolok a leesett ékszerekért. - Igazán sajnálom - mondom még egyszer, majd egy félszeg mosolyt küldök felé. Most veszem észre, hogy ő is mosolyog. Egy pillanatra valami sötétséget érzek belőle áradni, ami a következő pillanatban el is múlik. - Remélem nem törtem el semmit, ha igen, megfizetem.

Ezt nem hiszem el. Mégcsak meg se kell szólítanom, a szerencsétlen kölyök magának csinálja a bajt. Nekimegy az asztalomnak és leveri azokat a gyönyörű nyakláncokat, amelyeket nem kis meló volt megszerezni. Ajaj kisfiam, nem is tudod mekkora pácban vagy! Annyira megörülök, hogy egy mosoly szalad az arcomra. Talán mégis ez a szerencsenapom.

- Semmi gond, bárkivel előfordul az ilyesmi - nézek rá kedvesen, majd kimászok a pult mögül és odamegyek hozzá. Úgy teszek, mint akit annyira nem foglalkoztatnak a történtek, de aztán összeráncolódik a homlokom. A tárgyaim közül megragadom az egyik drága kristálypoharat, amelynek az előbb pont én törtem le az alját. De ezt a fiú nem tudja. - Jaj, úgy látszik mégis van egy kis probléma, ezt nézd meg! - mutatom felé a törött poharat, majd idegesen a hajamba túrok - Ezt egy nagyon nagy befolyású kuncsaftnak tartogattam, és nagyon mérges lesz, ha nincs meg a készlet! Most nagyon nagy pácban vagyok, fiú... - idegesen toporgok, és remélem érzi, hogy itt az ideje valamit felajánlani.

Szemeink összetalálkoznak és ő látván, hogy figyelem eddigi nézelődős tempójából kicsit gyorsabbra vált és megindul felém. Küldök felé egy mosolyt ám mielőtt ideérne, nekimegy az egyik árus pultjának és le is ver néhány dolgot. Megnézem kinek a bódéjánál történt a dolog de mikor meglátom az illető csak egy unott és kissé undorodó szájhúzást eresztek meg.

Az az alak rémes, anyám és én is ki nem állhatjuk. Árad belőle a sunyiság és a kétszínűség. Szörnyű, ahogy azon a nyájas és behízelgő hangján árulja a csillogó villogó ékszereket a gazdagoknak. Egyszer kétszer szívatott engem is, amikor mellette volt a bódénk. Folyton beszólt és elcsábította a vevőket tőlem, meg kritizált. Ha anyám nem lett volna ott, esküszöm, hogy beletapostam volna a szájába. De hát, anyám előtt ilyet nem lehet. A pultunkat azóta kicsit messzebb és a másik oldalra tettük, hála égnek.

És az a szegény idegen fiú most sétált be a karmai közé. Annak a férfinak hihetetlen meggyőző képessége van, úgy csalogatja ki a pénz az erszényekből, mint azok a barna bőrű, turbános fejű alakok a kígyót szokták a korsókból. Nem utálom én őt, de olyan egy tenyér bemászó alak hogy viszket a tenyerem miatta.

Összehúzott szemöldökkel hallgatom, amit a fiúnak mond. Az előbb jártam pont a standja mellett, mikor a fűszereket vettem és az a pohár amit olyan hevesen mutogat, miszerint a fiú eltörte, már akkor is csonkoltan hevert a pult mögötti széken. Tehát be akarja húzni a csőbe szegényt. Viszont ha most oda megyek és kiállok érte, semmivel sem tudom bizonyítani, hogy valóban az álnok eladó törte el és nem az idegen.

Mielőtt jobban meggondolhatnám, a lábam az igazságérzetem visító hangjától vezérelve cselekszik, és már ott is állok a magas és megszeppenten pislogó alak mellett, metsző pillantással méregetve az árust.

- Elnézést uram, valami baj van? – a düh még sosem hozott jót ki belőlem, így hát most is a rosszabbik arcomat mutattatja velem. Az átlagtól eltérően jegesen metsző tekintettel meredek a fickóra. Sosem jegyeztem meg igazán a nevét. Valami Red, vagy Rada…

Oh, ne, eltörtem azt a gyönyörű poharat. Még szerencse, hogy kaptam néhány aranyat útravalónak, ezért előhalászom a kis zacskót. Kiveszek belőle három érmét.

- Ennyi elég lesz? - ejtem bele tenyerébe a pénzt. - Remélem, nem kerülsz bajba az ügyetlenségem miatt - mondom halkan. - Ha kell, ki is magyarázom annak az embernek, hogy nem te tehetsz róla.

Ekkor megjelenik a szőke fiú, akihez az előbb oda akartam menni, és elég dühös arccal kérdőre vonja az árust.

- Eltörtem azt a poharat - válaszolom neki, miközben ajkamat önkénytelenül is lebiggyesztem kicsit. Igazán szép darab, szomorú vagyok, hogy tönkretettem. De a fiú nagyon idegesnek látszik, talán ő a vásárló? - Én tehetek az egészről. Messziről, egy nagyon kicsi faluból jöttem - füllentek, - és nem vagyok hozzászokva ehhez a tömeghez...

Ránézek a hevesen mentegetőző fiúra, elmosolyodok és legyintek.

- Ne aggódj, nem téged jöttelek kérdőre vonni. – pillantásomat visszafordítom a sunyi fickó felé, és arcomra nyugalmat erőltetek. – Nem akarok tiszteletlen lenni, de ilyen aljasul becsapni valakit alávaló dolog. Pontosan tudom, hogy a poharat ön törte el, nemrégen, és most csak pénzt akar kicsikarni valakiből, aki nem idevalósi és könnyen átverhető.

Hihetetlen ez a fickó. Így kihasználni a naiv embereket. Ez szörnyen rossz dolog, nem is értem hogy lehet valaki ilyen galád. Csodálom, hogy vissza tudtam fogni magam, végre érezhető hatása is van annak a sok koncentrációs gyakorlatnak, ami még anno Gaiustól tanultam, és a mai napig alkalmazom őket. Fene se gondolta volna. Emlékszem akkor mennyire nem ment. Sokat köszönhetek Gaiusnak, ha ő akkor nem olyan kitartó tanár, akkor most már komolyan bepöccentem volna.

A gyerek, aki még nálam is magasabb a kezembe nyom három érmét. Ez normális? Kissé meghökkenve nézek rá, azért ennyire nem számítottam. Mi a baja van ennek a szerencsétlennek? Még azt mondja magyarázatot is ad a nem létező kuncsaftnak. Rég találkoztam ennyire naiv kölyökkel. Valamiért dühít. Elveszem a három érmét, majd a zsebembe csúsztatom.

Ekkor odavágtat az a szőke kölyök a gyümölcsös standról és nekem esik. Remek. Ennek is kirúgnám már a fogait egyszer, mindig azt hiszi, hogy annyira okos. Közben meg egy taknyos. Lehet eljött a nap, hogy megverjem. Sőt biztos, képes és lejárat a másik gyerek előtt! Fene a pofáját.

- Ez aljas rágalom! Soha nem tennék ilyesmit, nekem a vevők a legfontosabbak. Ki lenne képes eltörni egy ilyen szép poharat? - felháborodással mutatok az eltörött tárgyra, és nem is kell nagyon megjátszanom. Tényleg fel vagyok háborodva, dühít ez a paraszt gyerek. Nem tudom miként látott át rajtam, de nem is számít. - Bocsásd meg neki a viselkedését, túl fiatal és lobbanékony még. Ezenkívül megsúgom, hogy irigykedik, mert nekem jobban megy az üzlet - kacsintok a nyúrgára, elővéve a legjobb mosolyomat. Ennek senki nem tud ellenállni.

Ijedten nézek a két civakodó emberre. Szóval erről beszélt apám olyan sokat, valóban mindig csak bántják egymást az emberek, és ez engem elszomorít. Nem tudom melyikük mond igazat, mert mindkettejük gondolataiban csak az egymás iránt érzett dühöt látom.

- Kérlek, fejezzétek be - csitítom őket. Az idősebb bizalomgerjesztően mosolyog, és én egy pillanatra zavarba jövök tőle, így fehér arcomon egy kis pír jelenik meg. - Már kifizettem, amit tönkretettem - fordulok a fiú felé. - Ha esetleg mégsem én törtem el, akkor sem számít, felfordulást csináltam - mondom, és most jut eszembe, hogy én szeretem a felfordulást. Akár még egy tréfa is lehetett volna, de mégsem az, hiszen a sok drága portéka mind leesett az asztalról. - Ne veszekedjetek már, jó? - mosolygok rájuk. - Tudnátok nekem segíteni?

Visszataszító egy görény. Istenem, ha csak egyszer használhatnám a mágiámat. Ha csak egyszer jól elverhetném, soha többet nem hordaná ennyire fent az orrát. Már szinte morgok a dühtől, amikor az idegen megszólal és próbál minket lenyugtatni. Ránézek az arcára, és szomorúságot látok rajta. Behunyom a szemem, és elernyesztem az eddig ökölbe szorult kezemet.

Veszek egy mély levegőt és a fiú felé fordulok. Nem akartam a frászt hozni szegényre az üvöltözésünkkel. Kedves mosolyt villantok rá, és csuklómon a szatyorral, zsebre teszem a kezeimet.

- Ne haragudj. Nem akartam balhézni itt. Ha téged nem zavar hogy átvernek, akkor ám legyen. De kérlek, legyél óvatos. Egyébként pedig, ne higgy ennek az átkozottnak itt, - intek fejemmel a dühtől vöröslő árus felé. – Rá sosem lennék féltékeny. – huncut vigyorral kacsintok egyet, és látom, hogy egy kicsit felderül. Biztos nem szereti a vitatkozó embereket. El is hiszem, belőlem is csak az ehhez hasonló galád alakok hozzák ki az állatot. Mégsem volt annyira eredményes Gaius edzése, mint hittem.

- Nos, mond csak, miben tudok neked segíteni?

A mosoly beválik, talán túlságosan is: meglepődéssel figyelem, hogy elönti arcát a vér. Hm, talán itt az ideje más szemmel figyelnem a kölyköt. Annyira nem is kölyök, hisz jó termetes. Talán ma még lesz egy kis kaland is? Ez azonban csak egy pillanatra fut át elmémen, mert a szőke taknyos már megint kezd idegesíteni.

Rám sose lenne féltékeny. Persze, minden bizonnyal én is ezt mondanám az ő helyzetében. Biztosan azt várja, hogy még dühösebb legyek, hogy aztán megszégyenítsem magamat. Ennyire bolond nem vagyok.
Majd akkor verem meg, amikor csak ketten leszünk.
De erre biztos sor fog kerülni, mert velem egy taknyos sem szórakozhat büntetlenül.

- Nem érdekes, én tudom az igazságot, nincs szükségem mentegetőzni egy gyerek előtt - biccentek a taknyos felé, majd a magasra nézek. Ismét elővillantom a legmegbízhatóbb vigyort. - Rám is bátran számíthatsz, mondd nyugodtan a kérdést.

Mindketten mosolyognak rám, és mindketten az igazukat bizonygatják. Pedig valamelyikük nem mond igazat, ez biztos, de nem tudom eldönteni melyikük. Azt hiszem nagy galibába fogok kerülni, ha nem derül ki hamarosan, hogy a férfi vagy a fiú az őszinte hozzám. Tétován nézem őket, mikor mindketten felajánlják a segítségüket.

- Atyámat keresem. Pár nappal ezelőtt veszítettem el, és úgy gyanítom, hogy erre járhatott. Egy jó barátom azt az utasítást adta, hogy keressem fel Lady Anntheát, ő tudhatja merre van - hadarom el, aztán a nem messze lévő pék felé nézek, és összefut a nyál a számban. Tegnap elfogyott az étel, amit magammal hoztam, itt az ideje, hogy feltöltsem a batyumat. - És szállás is kellene, lehetőleg olcsó.

Ismét figyelem mindkettejüket, remélem valamelyikük a segítségemre lehet. Azt nem is várom el, hogy önzetlenül, mert vannak sejtéseim a cameloti emberek pénzsóvárságáról.

A kölyök azt mondja, hogy az apját keresi, és Lady Annthea talán segíthet. Lady Annthea! Ó, az a bögyös asszonyállat. Legutóbb nem dőlt be nekem, akkora pofont kaptam, hogy a fejem kis híján leszakadt. Tüzes egy teremtés, jó lenne vele megint egy kicsit játszani. De azt hiszem az elég nagy kihívás, ezt a kölyköt ezerszer könnyebb lenne meghódítani.

- Én ismerem Lady Anntheát, a múltban összehozott minket a sors - vigyorgok, mert eszembe jut, amikor verekedhettem egy kicsit, aztán a közös ebéd. - Elvihetlek hozzá, szállást is tudok mutatni - itt arra a kuncsaftromra gondolok, aki mindig vesz tőlem egy-két csecsebecsét, ha szerzek neki vendégeket. Milyen jól járnék! Már megint.

Tudom hogy az én szavam az idegesítő áruséval szemben olyan, mint fecske a szélvihar ellen, de azért mégsem hagyhatom, hgoy folyton beletiporjon a büszkeségembe. Ám ezt nem most fogjuk lerendezni. A fiúnak segítség kell, és ez most sokkal fontosabb. Már épp kezdeném a mondandómat, mikor is az árus gyorsan megszólal. Behunyom a szememet egy pillanatra.

- Lady Annthea ügyében ugyan nem tudok segíteni, sajnos nem ismerem túl jól, de nálunk van egy vendégszoba, ahol elalhatnál. Anyám mindig örül a látogatóknak. Ő olyan ismerkedős fajta. – rá vigyorgok. – Ráadásul fizetni sem kell érte.

Fölnézek az égre és összevonom a szemöldökömet. Mostanság túl sokat esik az eső, a felhők most is kezdik föl venni szürkés színüket, és néha vészjóslóan megdörren az ég is. Sajnos ez a sok esőzés nem tesz túl jót a növényeimnek. Félek, hogy túlságosan sok víz éri őket, és akkor elkezdenek megrohadni. Erre a problémára még nem igazán találtam megoldást, de már keresem.

Fejemet visszafordítom az idegen felé, és ismét rámosolygok. Szegényemnek eltűnt az apja. Tudom milyen egy apát elveszteni, bár ez a helyzet még korán sem ugyanaz, és isten adja, hogy nem is lesz. Tudok egy-két kereső varázslatot, könnyebbet és erősebbet is, a gond csak az, hogyha azt előtte sütöm el, akkor halálra rémül, ráadásul, ha beköp, el is foghatnak és kivégezhetnek.

Igaz, érzek felőle valami különöset, de nem hiszem, hogy lenne jelentősége. Egyátalán nem tűnik mágusnak. Ha még is az, akkor meg biztos meg tudná találni az apját segítség nélkül.

De azért mégis csak segítenem kéne neki. Halkan fölsóhajtok.

Most végképp nem tudom, hogy mihez kezdjek. Menjek a szőke fiúval, vagy pedig a fogadóban szálljak meg? A férfi ráadásul ismeri a hölgyet, akit keresek, akkor nem lehet rossz ember.

- Jaj, bocsássatok meg, még be sem mutatkoztam. Mower vagyok - mosolygok rájuk. A bemutatkozással is a döntést húzom, ami nagyon megdolgoztatja az agyamat. De valamiért a férfi felé húzok. Talán több kalandban lehet részem mellette, és ez nagyon csábító. Széles vigyor fut az arcomra, már döntöttem, de még nem mondom meg nekik.

Körbenézek jó alaposan, a nyakamat is majd kitöröm, annyira forgatom a fejemet. Tetszik nekem Camelot, túlságosan is. Ha meglelem atyámat, lehet, hogy itt maradok... Nagyon csábító ez a hely, és már két ismerősöm is van. Bár még a nevüket nem tudom.

Nagyon felhősödik az ég, ez nem jó jel. A városon kívül csodaszép idő volt, de a vár fölött baljósan gyülekeztek a felhők. Valami erős varázslatra gyanakszom. Talán apám is pont ezért jött ide? Mi van, ha valóban, és bajba sodorja magát... Ugyan, ez ostobaság. Boda, az atyám az egyik, sőt talán a legbölcsebb druida a táborban, biztosan tudja mit csinál.

Eszembe jut, hogy mennyire le fog engem szidni, ha megtalálom. Sosem engedte, hogy áttegyem a lábamat a druidák határain, tehát ezzel igencsak felbőszíthetem.

- Titeket hogy hívnak? - kérdezem tőlük vidáman, miután visszatértem gondolataimból.

A kölyök bemutatkozik, habár az sem zavart volna, ha név nélkül marad. Mower, erőteljes név, habár egy madár jut róla eszembe.
Eközben látom, hogy sötét felhők gyülekeznek felettünk. Fenébe, ha esni fog, akkor mára annyi a biznisznek. Habár nem mintha ma akkora lett volna a forgalom...

- Én Reade vagyok - nyújtom felé a karomat, majd megszorítom a kezét. A férfiak erősen fognak kezet - Világjáró kereskedő, én is nem rég érkeztem Camelotba. Talán úgy tűnik, hogy most izgalmas, de el kell mondjam: szörnyen unalmas egy hely - ezzel nem is hazudok. Ritkán történik valami igazán izgalmas. Vagy csak túl kevés ideje vagyok itt, még nem volt részem egy jó kis zűrben.

Csöndesen figyelem a fiú arcát, ahogy magában átgondolja az ajánlatainkat. Nem tudom, hogy végül melyikünk mellett fog dönteni, meglepően jól leplezi az érzelmeit. A kezem kezd kissé zsibbadni a zsebemben, mert a vászontáska pont a csuklómat nyomja. Kiveszem kezeimet, a szatyrot a másik kezembe fogom, és megmozgatom elhangyásodott testrészemet. Már haza kellett volna érnem, a vége az lesz, hogy csúszik az egész napos beosztásom.

Vigyorogva szemléli meg a környéket, látom, hogy tetszik neki Camelot. Az emberek mikor először vannak itt, akkor még elvarázsolja őket ez a város, ám ha az ember itt él évek óta, rájön hogy ez a város begyöpösödött és végtelenül unalmas. Na persze, nekünk varázslóknak azért kevésbé, hisz egy kicsit rányomja az életünkre a rettegés a bélyegét, de legalább meg tanulunk magunkra vigyázni, és a lankadatlan éberséget is elsajátítjuk.

Már jó néhány perccel ezelőtt mondta a nevét, de nem igazán figyeltem, a gondolataim sokszor csaponganak mindenfelé. Mower. Érdekes egy név. Bár én aztán igazán nem szólhatok meg senkit a nevéért. Akit Hansnak hívnak, annak nincs joga fikázni másokat névügyben. Nem is értem miért ezt a nevet adták nekem anyámék.

Kérdésére miszerint hogy hívnak ismét nem jut lehetőségem elsőként válaszolni. Már azzal a nyamvadt árussal sincs kedvem morogni. Magamban vigyorgok, mikor az iménti gondolataimat hallom visszhangzani a szájából, ami a város zavartalanul folyó életét illeti. Életemben nem gondoltam hogy akadnak közös gondolataink. De ez nem változtat semmin, még mindig egy dög, és soha nem fogom megkedvelni.

Amint végre lehetőséget ad, mosolyogva Mower felé nyújtom a kezemet, és bemutatkozom.

- Az én nevem Hans. – megrázza a tenyeremet, majd elengedi, így hát én is visszateszem a zsebembe. Az igazság az hogy nem tudok neki túl sokat segíteni az eltűnt apa ügyében, jelen pillanatban nem állunk úgy, hogy felfedhessem bárki előtt képességeimet, ezért némi gondolkodás után megszólalok. – Úgy hiszem jobb lenne, ha az árussal mennél, Ha ismeri Lady Annthea kisasszonyt, akkor vele gyorsabban meg tudod találni atyádat. És biztos vagyok benne, hogy a fogadóban is tud alkudozni a javadra, ami a szállás árát illeti. – egy sunyi vigyort eresztek meg az összehúzott szemekkel rám meredő Reade felé. – Nos, remélem sikerül megtalálnod apádat, és ha valamiben segítségemre lenne szükséged, nyugodtan keress meg. Szerbusz Mower, és viszlát bosszantó árus. – vigyorogva intek egyet és megindulok az emberek közt szlalomozva.