Cím: Kék jácint
Páros: Damien éééés....
Korhatár: G (uramatyám
)
Műfaj: angst
Megjegyzés: ez a fic csak úgy kibukott belőlem. Már régóta foglalkoztatja a fantáziámat, szóval muszáj volt megírni
Remélem tetszeni fog, egy rövidke történet két karakterünkről itt a fórumon. Jó olvasást, és a kommentekért nem haragszom!
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Damien egy csokor virággal a kezében rótta Camelot utcáit, miközben nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy sok lány lemondással tekint rá. Irigykedtek a hölgyre, akié lesz a virág, ez nyilvánvaló volt, de a fiú nem tudott, vagy nem is akart ebbe belegondolni.
Kissé bizonytalanul haladt úti célja felé, és egyre inkább összezavarodott. Olyan furcsa volt ez az egész, úgy érezte, mintha a szeretőjének vinné a virágot. Márpedig Ő nem volt a szeretője, sőt, a nő még csak nem is tekintett rá úgy, mint egy igazi férfira. Sokkal inkább látta Damienben az öccsét, vagy csak talán egy puszta barátot.
A fiú sem értette hogy alakultak át érzelmi, már ha ezek az érzelmek szerelmet jelentettek. Egyben azonban biztos volt: vonzódott a nőhöz, egyre inkább, különben nem csinálna olyan butaságot, hogy virágot szed.
Ráadásul abban sem volt biztos, hogy a hölgynek tetszeni fog a csokor, mert még soha nem adott virágot nőnek. Sőt, soha nem volt semmilyen kapcsolata nővel, és azt sem tudta, hogy kell velük bánni.
Damien gyomra egy ideges görcsbe rándult, ahogy ezeket végiggondolta. Semmi esélyem, mégis miket képzelek. Azonban hiába próbálta lebeszélni magát, egyre csak közelebb került a nő házához. Nem akarta magának bevallani, de azért mégis égett benne a remény, hogy a hölgy talán ad neki egy esélyt, hogy talán lehet valami köztük…
Nem vette észre, de egy széles mosollyal menetelt tovább, és a távolból már látta a barátságos házikót. Szíve valamiért hevesen kezdett verni, egyre inkább átjárta az izgalom. Ha most kívülről látta volna magát bizonyára elfintorodott volna, de nem észlelte a változást viselkedésében. Határozottan és izgatottan közelített, de hirtelen megtorpant.
A házikó ajtaja kinyílt, majd nem a hölgy lépett ki rajta, hanem valaki más.
Valaki egészen más. Nem. A fiú hátrébb lépett, majd megbújt az egyik ház árnyékában.
Onnan nézte, ahogy a lakásból nevetve lép ki először a férfi, majd Ő: Axetalt és Lady Annthea.
Szíve kihagyott kettőt, ahogy kacagni látta a hölgyet, olyan jóízűen és boldogan, ahogy még ezelőtt soha. Damien nem tudta így megnevettetni. Ő soha nem tudta őt ilyen boldoggá és felszabadulttá tenni, mellette csak ingerültté vagy idegessé vált legtöbbször a nő.
Arcáról lehervadt minden kellemes érzés, ahogy erre gondolt. De a következő pillanatban még rosszabb lett a kedve…
Axetalt lehajolt és egy finom csókot adott a nőnek. Lady Annthea pedig hagyta. Hagyta, majd újból mosolygott.
Damienben darabokra tört valami. Valami, amely már olyan sokszor eltört, hogy már meg sem lepődött. Hirtelen elöntötte a düh, majd a földhöz vágta a virágot. Ezután idegesen indult el a másik irányba, és amikor elérte a piacot még az egyik gyümölcsös ládát is feldöntötte.
Rendkívüli mód mérges volt. Nem Axetaltra vagy Anntheára, sokkal inkább saját tehetetlen helyzetére. Amiért mindig balszerencséje van, amiért mindig neki jutnak a rossz lapok.
Dühönge lépett be saját otthonába, majd bevágta maga után az ajtót. Tudta, hogy le kéne nyugodnia, de egyszerűen nem ment. Öntött magának egy pohár vizet, de így sem lett jobb.
Végül úgy döntött ledől a szobájában. Felállt az asztaltól, de mielőtt belépett volna a helyiségbe megtorpant: megpillantotta magát a falon lévő tükörben.
- Szánalmas vagy Damien Purefly, igazán szánalmas – sziszegte lenézően, majd továbbállt…
A városban eközben Lady Annthea mosolyogva indult el vásárolni. Axetalttal jól alakultak a dolgok, a férfi rendszeresen meglátogatta és egyre boldogabbnak érezte magát.
Ezen gondolkozva sétált előre, majd meglátott egy virágcsokrot a földön. Gyönyörűnek találta, ráadásul a kedvenc virága volt szép csokorba fűzve: jácint. Nem tudta ki hagyhatta itt, de felvette a földről. Szép dísz lesz az asztala közepén, gondolta, talán majd még az ifjú Damien is észreveszi, ha ma eljön hozzá vacsorára.
Őszintén szólva várta a szőke fiút, mert az utóbbi időben különösen jókat beszélgettek. Lassan egy éve, hogy megismerte, és ezalatt sokat változott a fiú: sokkal kedvesebb és udvariasabb lett vele szemben, a nő úgy érezte, hogy a srác végre kezdi feldolgozni a vele történteket.
Ezért most is örömmel nézett neki az estének, a piacon a legszebb csirkét vette meg, nem sajnálta a pénzt…
A fiú azonban ezen az estén nem ment el, hiába várta. Bosszúsan tette félre az ételt, amellyel egész délután készült, majd csak ült magában az asztalnál. Megszokhatta volna a fiú szeszélyeit, ez azonban mégis fájt neki. Készült neki, várta, hogy beszélgessenek…Azt persze nem tudta, hogy a fiúnak is fáj.
Damiennek fájt, szúrt a mellkasa. A kertben volt és a csillagokat nézte az égen. Már egészen nyugodt volt a délutáni kitörése óta, és igazán rosszul érezte magát. Talán ezt nevezik szerelmi bánatnak? Ugyanakkor bűntudata is volt, mert tudta, hogy a hölgy biztos számít rá.
Istenem! Legszívesebben felordított volna, annyira kavarogtak benne az érzelmek.
Már biztos volt benne: szerette Lady Anntheát, fontos volt neki, talán az életénél jobban is. És ami a legfontosabb: nem akarta elveszíteni.
Így hát döntött. Nagyot sóhajtott, majd egy hirtelen mozdulattal felállt a vaskos fa árnyékából. Futni kezdett.
Futott és futott, egyre gyorsabban. Már nagyon késő volt, de nem érdekelte. Szinte lihegett, amikor végre odaért a barátságos házikóhoz. Nem kopogott, csak egy határozott mozdulattal betolta az ajtót. Lady Annthea megrezzent, ahogy meglátta a szőke és igen ziháló fiút.
- Mi történt? – kérdezte, hangjában inkább aggódás csengett, mint indulat.
A fiú nem válaszolt, közelebb lépett, majd átölelte a meglepett nőt.
Nem mondott egy szót sem. De talán nem is volt szükség rá. Kétségbeesetten szorította magához a törékeny testet, és nem akarta elengedni. Lady Annthea érezte a mellkasának feszülő kalapáló szívverést, és ő is visszaölelt.
- Azt hittem, hogy nem jössz el – mondta lágy hangon, majd a fiú elhúzódott tőle és a szemeibe nézett. Furcsán csillogtak azok a kékeszöld szemek, nagyon furcsán. Annthea tényleg kezdett aggódni, de ekkor hirtelen egy grimasz ült ki a fiú arcára.
- Még hogy nem jövök el! Megsértesz, Lady Annthea. A főztödet soha nem hagynám neki, ezt te is jól tudod – mosolyodott el, majd a szokásos laza mozdulattal helyet foglalt az asztalnál. Annthea felkacagott. Talán mégsem kell aggodalmaskodnia.
- Akkor hozom is az ételt, de el kell, hogy keserítselek: már teljesen kimeredt.
- Tökéletes lesz.
A fiú vigyorgott, egyáltalán nem látszott rajta, hogy rossz a hangulata. Lady Annthea pedig tudta, hogy ha baja is van, akkor sem fogja elmondani. De nem is foglalkozott most vele, hisz a fiú meglepően kedves volt és viccelődő.
Jó hangulatban fogyasztották el a késői vacsorát. Talán már éjfél is elmúlhatott, de a gyertyák fényében jól telt az idő, és jól fogyott a bor is. Úgy tűnt mindketten nagyon jól érzik magukat.
Damiennek feltűnt az asztalon a saját virágcsokra is, ez pedig valahogy boldogsággal öntötte el a szívét. Főleg, hogy a lady azt mondta igazán tetszik neki, és kár, hogy valaki egy ilyen szép csokrot dobott félre.
Azt azonban nem mondta el, hogy ő akarta odaadni. És valószínűleg már soha nem is fogja elmondani…
Vigyorogva lépett ki a vacsora utána a házból, majd miután búcsút vettek még egy darabig sétált a városban.
Úgy érezte igazán jókedve van, és jól tette, hogy végül elment a nőhöz. Igen, jól tette. Nem szabad elrontani a barátságukat ilyen hülyeséggel, mint a szerelem. Valójában nem is szerelmet érzett iránta, ez sokkal inkább csak fellángolás volt. Az volt!
Damien ezzel a gondolattal bíztatta magát, és hirtelen sokkal könnyebbnek tűnt minden. Kacagott miközben sétált, és az este jó pillanataira gondolt. Mégiscsak meg tudta nevettetni Anntheát, pont úgy, mint Axetalt.
Egy mosollyal lépett be a házába, ahol koromsötét volt. Letette az asztalra az ételcsomagot, amit a hölgy küldött neki, majd úgy döntött végre nyugovóra tér. Nem gyújtott már gyertyát, gondolta sikerül eltalálnia a szobájába fényforrás nélkül is.
Valójában azonban nem mert gyertyát gyújtani. Félt. Félt, hogy amikor majd elhalad a falon lévő tükör mellett meghasad a szíve. Ő pedig nem akarta elrontani a jó kedvét. Hisz olyan boldog volt, olyan jól telt az este… Igazán kár lett volna mindezt darabokra törni.
Mosolyogva lépdelt hát előre a koromsötétségben, így sikerült elkerülnie a tükörképével való találkozást. Bizonyára jól tette, hisz biztos, hogy nem ismerte volna fel a másik oldalon lévő fiút:
A tükörben egy szőke, meggyötört fiú sétált el, akinek megállíthatatlanul folytak a könnyei…
.
Tárgy: Kék jácint 
Szomb. Márc. 13, 2010 5:38 pm
Olyan szomorú, mégis olyan szép.*-* Nagyon jó lett. 
