Hans kalandja

Nyugodt léptekkel, számban a reggelinek szánt almával, ingem madzagját kötögetve megyek ki a kertbe, hisz ha jól tudom már épp ideje lenne beérnie a gyümölcsöknek és ha ez megtörtént, valakinek le kell őket szednie, mielőtt még elkezdenének lehullani a fáról. Már éppen belelendülnék annak tervezgetésébe, hogy mennyit fogok szállítani a királyi udvarba, mivel múltkor a király bejelentette hogy az én fáimnak terméseiből kíván enni, mikor meghallom azt a jellegzetes hangot, melytől minden kertészt rémálmok gyötörnek.. egymásnak verődő szárnyak hangja, a kert minden pontjáról. Számból kiesik a félig elrágott alma, majd néhány pillanatnyi csönd elteltével artikulálatlan üvöltésem visszhangját verik vissza a környező házak falai. Pillanatok alatt elönt a méreg, hisz mióta képes vagyok a kezemmel a földet túrni, azóta dolgozgatom ezen a kerten. Nem gondolkodva cselekszem, előre nyújtva tenyeremet halk bűbájt mormolok melynek hatására a kis kártevő szörnyetegek abbahagyják pusztító tevékenységüket és lassan elszivárognak a kertemből, hogy máshol rontsák a levegőt. Halkan szuszogva, arcomon szomorú és kétségbe esett kifejezéssel indulok megnézni, mekkora a kár.

Első pánikhullám elmúltával képes vagyok többre is a rémülten futkosáson kívül, így hát nekiállok módszeresen végignézi mennyit zabáltak föl a rovarok. Félóra elteltével amikor már túl vagyok a nagyján, megnyugodva állapítom meg, hogy a gyümölcsök nagyobb része túlélte. Ám mivel az ösztöneim nem hagynak megnyugodni, összehúzott szemmel lépdelek a kertünk szívét elfoglaló hatalmas almafához melynek a törzsébe apróbb, néhol egy két centis kaparásokat vájtak valamivel. Nagyon nyugtalanít a dolog, ezért a napom nagyját a fa előtt töltöm és mereven nézem azt. Délután öt körül kijön hozzám édesanyám megkérdezni, mégis miért állok itt mint a cövek, és miért nem dolgozom. Elmesélem neki a reggeli eseményeket, és a zavaró véseteket a fán, mire oda lépve mellém ő is megvizsgálja a fa törzsét. Megfordulva elsiet a ház irányába, majd lendületesen átszeli a házat, célba véve a kamrát. Nem tudom mi jutott eszébe, ezért kérdésektől zsongó fejjel megyek utána. Elém lépve a asztalra teszi édesapám varázskönyvében, amelyről úgy tudtam már régen el lett égetve. Felnézek rá, majd vissza a könyvre. Belelapozok, arcomon kissé nosztalgiázó mosollyal figyelem az ábrákat, amelyeket oly lelkesen tanulmányoztam még évekkel ezelőtt. A hirtelen felismerés villámcsapásszerűen jön, gyors mozdulatokkal lapozni kezdek, míg meg nem találom az az oldalt amin láttam azokat a jeleket. Ezek szerint anyám is tanulmányozta ezt a könyvet, onnan ismerte föl a jeleket a fán. A jelek egy igen régi, és sok erőt igénylő rontáshoz kellenek, melynek hatása a növények gyors elpusztulása és a föld megmérgezése. Ezek szerint egy erős varázsló, avagy boszorkány áll kertem elleni merénylet hátterében.

A könyv most itt hever az asztalon előttem, én pedig idegesen járkálok már vagy fél órája föl s alá a szobában. Frusztrál a tudat, hogy valaki ilyen eszközökhöz folyamodva akarja elpusztítani életem munkáját. Végig pörgetem agyamban újra és újra a dolgokat, de egyszerűen nem tudom kinek árthattam. Anyám megunva hogy nem csinálok semmit, és még őt is idegesítem a járkálással rám dörren hogy menjek és vágja legalább fát, az segít levezetni a fölös energiákat. Megrázva a fejemet felhúzom lábamra a csizmámat, vállamra veszek egy kabátot, és hónom alá csapva a könyvet útra készen állok. Eldöntöttem hogy elmegyek Gaiushoz, és a segítségét kérem, ő általában a legtöbb kérdésemre tudja a választ, ráadásul ért is az ilyesmihez. Búcsúcsókot nyomok édesanyám homlokára és megkérem hogy várjon meg a vacsorával, nem maradok sokáig. Ő mosolyogva utamra ereszt, én pedig egy perc múlva már az egyre hűlő utcán sétálok a kastély felé.

//Mivel útközben nem történt semmi említésre méltó, ezért máris Gaiusnál vagy //

Éppen a vacsorát teszem az asztalra, de Merlin megint késlekedik. Állandóan elcsatangol az a fiú. Aztán kopogást hallok, hát odalépdelek, hogy kinyissam. Az ifjú Hans áll előttem, én pedig rámosolygok.

- Gyere csak beljebb fiam - hívom be, és én magam is elindulok befelé. - Miben segíthetek neked? Mert gondolom nem teljesen ok nélkül kerestél meg ilyen időtájt - kérdezem, de hangom nem dorgáló, sem pedig számonkérő. Szívesen segítek én bármiben, amíg az erőm engedi.

Szégyenlős mosollyal köszönök Gaiusnak és lépek be otthonába. Ujjaimat tördelve nézek fel rá.
- Ne haragudj Gaius, hogy ilyenkor zavarlak - biccentek fejemmel a megterített asztal felé - De sürgősen a segítségedre van szükségem - halk sóhajjal ülök le az egyik székre. - Ma reggel kártevő bogarak lepték el a kertemet, és miután sikeresen elűztem őket, ezeket a jeleket találtam a nagy almafa törzsén - arrébb téve a kenyérrel megpakol kosarat az asztalról, ráfektetem a könyvet és kinyitom a megfelelő oldalon, majd Gaius elé fordítom. - Úgy gondoltam, hogyha valaki, hát te tudsz nekem segíteni. - reményteli szemeimet Gaiusra függesztve várom válaszát.

- Hadd nézzem csak - motyogom, majd felteszem a szemüvegemet, hogy jobban lássam. - Hmm, különös... Igen csak különös... - ezzel egy másik könyvet veszek le a polcról. Kinyitom, lapozgatni kezdem, majd leteszem azt is az asztalra. Az én könyvemben kísértetiesen hasonló jelek vannak csak néhány aprócska eltérés van köztük. - Melyik volt? - kérdezem. Egyik kezem Hans könyvén pihen, a másikkal az enyémben lévő ábrákra mutatok.

Némi gondolkodás után rámutatok a jobboldali lap tetejére.
- Ezek voltak azok. - újabb sóhaj hagyja el ajkaimat, arcomat pedig tenyerembe hajtom egy kicsit, kezd rajtam erőt venni a fáradtság. Ez a sok gondolkodás letudja szívni az ember agyát. - Gaius, szerinted én ártottam valaha valakinek annyira hogy ilyet akarjon tenni velem és a kertemmel? - teszem fel neki a kérdést amely legalább annyira foglalkoztat mint a könyvbeli jelek.

Ahogy sejtettem. Még szerencse, hogy a tudom a megoldást.

Lapozok még egyet a könyvben, és megmutatok egy képet Hansnak.



- Úgy tűnik van egy kobold Camelotban - mondom, és megrázom a fejemet. - Kis undok lények, akik tréfából tönkretesznek bármit. Sajnos most a te gyümölcseidet - fejezem be együttérző arccal. - De ha minden igaz, akkor tudok segíteni - ezzel már lapozgatni is kezdek egy másik, sokkal nagyobb könyvben.

Felvont szemöldökkel figyelem a koboldot, tekintetem végig barangol sima, zöld bőrén, a hatalmas fülein, és magamban megállapítom, hogy szegényke nem egy szépség, nem csoda hogy olyan undok.
- Szóval kobold...De mit keres itt egy kobold? - mormogok magam elé halkan, majd fölállok és megmozgatom a lábaimat. Gaius kérdő tekintetére szégyenlős mosollyal bevallom hogy már fájt a fenekem az üléstől. Oda állok közvetlenül mellé és bele nézek az újabb, ezúttal jóval nagyobb könyvbe, mely igen réginek, és sokszor forgatottnak tűnik.
- És mi gyógyíred van a szemtelen kis koboldra? - kérdezem lapos pillantást vetve a másik könyvben gubbasztó, merev képre, amely még úgy is elég pimasznak tűnik, hogy csak egy illusztráció. Az eddigi sajnálat iránta egy másodperc alatt elillan. - Remélem fájni fog neki annyira, mint az én szegény növényeimnek..- kezd elönteni a düh, ahogy felrémlik előttem szétrombolt kertem képe.

Az ifjú alaposan megszemléli a könyvben lévő ábrát, és látszik, hogy egyre dühösebb lesz. Nem csodálom, hiszen ennek a fiúnak a megélhetése múlik a kertjén.

- Egyszerűbb a megoldás, mint azt gondolnád - mosolyodok el. - Vasfű - jelentem ki. - Dalion épp ma hozott nekem több csokorral is - ezzel már nyitom is a gyógynövényes szekrénykémet. - Ezekből többet aggass ki a kertedet ölelő falakra, de a fákra is tehetsz - mondom az utasításokat. - Valamiért a koboldok nem tudják elviselni ezt a növényt. Talán a szagukat nem szeretik, nem tudom, csak azt, hogy ez biztos elűzi őket. De még ma csináld meg, mert ha ezek a kis pimaszok találtak maguknak egy helyet, ahol rosszalkodhatnak, nem hagyják ott egyhamar.

Hálásan mosolygok Gaiusra, és átveszem tőle a növényeket. Ennek az embernek tényleg mindig mindenre van megoldása. Egy két lábon járó lexikon.
- Nagyon szépen köszönöm. Amint hazaérek megcsinálom. Nem is tudom mihez kezdenék nélküled. Ha bárhogy viszonozhatom a segítségedet, kérlek szólj. - kezemet nyújtom neki, majd miután megrázta azt fölveszem az idő közben levetett kabátomat. - Nos, jó étvágyat kívánok a vacsorához, remélem nem kell sokat várnod Merlinre. Legyen kellemes estéd. - apró főhajtással elköszönök tőle és kezemben a növényekkel kilépek az ajtaján. Boldogan gondolok arra, hogy a kertem hamarosan egykét hathatós varázslat segítségével ismét gyönyörű lesz, és a koboldok sem jönnek többet szórakozni az én kertembe. A vacsora gondolatára megkordul a gyomrom, ezért lépteimet gyorsabbra véve indulok hazafelé az immáron hideg és kissé elhagyatott Alsóvároson keresztül.