Név: Bran
Avatár: Rafi Gavron
Nem: férfi
Kaszt: hétköznapi ember, szolgáló
Kor: 15 vagy 16
Jellem: Branről semmi jót nem lehet elmondani. Rosszindulatú, sunyi, de mindezt bájos arca mögé rejti. Szemrebbenés nélkül hazudik, és árul el bárkit, de jól tudja bánat könnyek mögé rejteni. A mágiával rendelkezőket nem ítéli el, de nem is támogatja. Érdekétől függően cselekszik.
Előtörténet:
Nevem alapján (Bran annyit tesz, holló) azt hihetnék az emberek, hogy walesi vagyok, de magam sem tudom, hogy honnan jöttem. Anyám egy szurtos képű, utolsó szolga volt, és néma, így semmit sem tudott mesélni nekem. Valószínűleg valami útszéli csavargó gyalázhatta meg, aki talán mór lehetett, hiszen bőröm barnább, mint a szokásos. Anyámat elvitte a dögvész, amikor nyolc körül lehettem.
A koromat is onnan tudom, hogy egy másik szolgáló mesélte, hogy anyám 15 esztendővel ezelőtt jelent meg Camelotban velem a karján. Belenőttem a szolgáló létbe, nem választottam ezt az életet. Anyám halála után máris lépcsőket súroltam, éjjeli edényeket hordtam ki, és egyéb gusztustalanabbnál gusztustalanabb dolgokat csináltam.
Idővel rájöttem, hogy az emberek bájosnak tartanak, főleg a nők, így egyre kevesebb dolgom akadt. Elég volt kedvesen mosolyogni, és a szakácsnő máris adott egy tányérral a királynak szánt ételből, vagy valamelyik szolgálólány elvégezte a teendőimet.
Azonban kedves arcommal kitűnően leplezem számító valómat. Erre példa az is, hogy amikor az egyik leány, Suse rájött, hogy az ujjam köré csavartam, és megelégelte, hogy helyettem dolgozik, én boszorkányság vádjával feldobtam őt. Még csinos kis bizonyítékokat is rejtettem el a szobájában.
Mindent összevetve, magam sem tudom, miért vagyok ilyen. De minek is gondolkodnék rajta? Jól érzem magam a bőrömben, bár lehetne még jobb is, ha végre ki tudnék törni a szolgák közül, de egyszer, ha elég kitartóan ármánykodok, biztosan az is sikerülni fog.
Megjegyzés: