Camelot körüli erdők

A pofon helye még mindig fáj, de egyszerűen nem tudom megérteni miért teszik ezt. A herceg ráadásul elég nagyot kapott. Ha ezt a király megtudja...el se akarom képzelni. Csak a lovag és Merlin jár az eszemben, remélem ők nem hagyják ezt annyiban. Bárcsak én is tehetnék valamit.

A karom már kezd fájni a szoros hátrakötözéstől, így megpróbálom egy jobb pozícióba mozgatni magam, hogy ne fájjon annyira. Aztán észreveszem, hogy szegény Axetalt is ébredezni kezd. Mikor észreveszi, hogy ő is ki van kötözve káromkodik egyet. Nem veszi észre, hogy itt vagyok, így bocsánatot is kér azonnal. Bár nem illik a helyzethez, de megmosolyogtam magamban a káromkodását, ha nem látja és hallja senki én is pont ilyen módon szoktam káromkodni. Egy barátságos mosolyt képzelek magam elé.
- Semmi baj nincs, uram. - mosolyodok el én is. Aztán odafordulok Artúr herceghez. Remélem jobban van már.
- Felség, van egy olyan érzésem, hogy az apja már el is küldte értünk a lovagokat. A másik pedig...ha mi csak csalik vagyunk. Mármint, mikor el volt bájolva, azt kérdezte tőlem, hogy Emrys barátnője vagyok-e. Biztos vagyok benne, hogy Merlint akarják léprecsalni. Vagy ne adjisten a királyt is...- fejtem ki a hercegnek az elméletem. Úgy érzem nem állok messze az igazságtól. Magamban elkezdek imádkozni, hogy mielőbb kiszabadulhassunk.

Na, ez igazán jó. Most magyarázhatom ki magam a herceg előtt. A pír elfutja az arcom egy percre, és veszek egy szusszanásnyi pihenőt.
- Nem tudom. Csak úgy gondoltam felség. Remélem nem lesz igaz. - felelem félve, nehogy megint elszóljam magam. Tényleg nem önszántamból tettem...a félelem mondatta velem e szavakat.

Lacey rettentő furcsa. Az előbb azt mondta, hogy Merlint akarják előcsalni. De mégis miért? Mit tud Merlin? Úgy érzem valamiről én nagyon nem tudok, ez pedig kezd idegesíteni. Ha Merlin valamit titkol előlem, akkor számíthat rá, hogy elveszti a bizalmam. Ez a gondolat valamiért keserűséggel tölt el, azonban nem akarok egy olyan lány szavaira hagyatkozni, akit nem is igazán ismerek. Lehet csak fecseg itt össze-vissza.
- Attól félek, felség, hogy az Alvarr-ral történtek miatt forronganak... vagy ez az Emrys ügy - szólal meg Axetalt az oldalamon, és ebben már több igazságot látok. Ez lenne a logikus. Merlint azonban mégsem tudom kiverni a fejemből.
- Ki az az Emrys? - kérdezem a férfitől és egyenes választ várok.

Axetalt jól ismeri a legendákat Merlinről, de nem ismeri személyesen a fiút, és inkább Emrysként emlegetik. Te ezt azonban nem tudod, és félsz, hogy most Axetalt mindent kitereget. Gyorsan közbe kell vágnod, még mielőtt tényleg lelepleződik Merlin.

Na most aztán dolgozd meg az agyad kis csaj. Máris okoztam egy galibát, a még nagyobban.
- Szerintem azzal kéne most törődni...ha nem zavar, hogy közbeszólok...hogy hogy szabaduljunk innen ki. Ha nem figyelnek úgyis elbújhatunk. - felelem. Legbelül halálosan félek viszont. Ha megmenekülünk is, elkezdik emlegetni, és akkor...nem is akarok belegondolni. Elhatalmasodik rajtam a lelkiismeret furdalás, egy könnycsepp gördül le az arcomon.

Axetalt kedves szavai megnyugtatnak, és szerencsére a herceg gondolatai sem az előbbieknél járnak, a távolban levő druidákat kezdi el figyelni. Én is azon kezdek ügyködni hogyan is szabadulhatnánk, hisz tényleg alig figyelnek minket. De bárhogy is mocorgok sehogy sem bírok megmozdulni, annyira erősen vagyunk megkötözve.
- Igazán nagyon sajnálom, ami...ami a feleségeddel és a gyermekkel történt egyébként. - mondom halkan Axetaltnak, miután feladtam a szabadulás utáni vágyamat. De akkor is ki fogunk innen szabadulni.

Csak hatalmas szemekkel, rettegve nézem a jelenetet, a szívemtől kezdve a gyomromon át mindenemet a félelem szorítja össze ebben a pillanatban. Aztán elhangzik a rám vonatkozó mondat, amire hideg borzongás fut végig a gerincemen. Rendben van csajszi, ha az életedet áldozod Merlinért, hát akkor azt fogod. Minden erőmet összeszedve emeltem föl a tekintetem, de a félelem minden szót belém fojt. A szívem a torkomban dobog. Mit fog velem tenni ezen ifjú? Talán engem is elbájol? Vagy már nincs is rám szüksége, ezért elveszi az életem? Nem tudom, de ebben a pillanatban ezt is vállalom, csak Merlin maradjon épségben.

---

Anntheával csendesen és óvatosan lépkedünk a fák között. Még egész távol vagyunk, de az ember soha nem tudhatja...ezért utálom az erdőt. Kiszámíthatatlan, ráadásul a tök egyforma fák között sokszor ki sem lehet igazodni. Szerencsére a lady tudja az utat, így ráhagyatkozok. Őszintén szólva kezdem egyre kevésbé tudni, hogy én miért is vagyok itt... Nekem nincs közöm Axetalthoz, de valahogy úgy éreztem, hogy el kell kísérnem Anntheát. Talán még a hasznára válhatok... mégis csak egy nő.

Ahogy megyünk beljebb beszélgetés moraját halljuk meg, és lelassítjuk lépteinket. Az egyetlen probléma, hogy azon nyomban a beszéd is abbamarad. Akárkik is legyenek előttünk, tudják, hogy itt vagyunk, és hogy mi is tudjuk.
Végül a fák közül elénk lépnek, vagyis lovagolnak az illetők....

Ezt.... ezt nem hiszem el!

Egyre közelebb érünk a táborhoz, és a madarak csiripelését csak a ruhám suhogása töri meg. De nem sokáig, mert hamarosan halk beszélgetést hallok, valamint léptek zaját. Olyan ismerős az egyik hang, mint ha Merliné lenne, de nem vagyok benne biztos. Megállunk, és ebben a pillanatban csend lesz.

Észrevettek minket, ahogy mi is őket. Nem tudom kik lehetnek, csak bízni tudok benne, hogy nem ellenségek, főleg nem lovagok, akik a tábor felé tartanak. Ekkor elénk lépnek. Fordul egyet velem a világ... Mégis csak lovagok, teljes fegyverzetben. Mindennek vége, érzem... De ekkor megpillantom Merlint, ami némi bizakodással tölt el.

Hihetetlen, hogy Merlin nem tudja befogni a száját. Most már értem, hogy Artúrral miért vesznek mindig össze. Komolyan mondom, ha nem hagyja abba, nem állok jót magamért.

Hirtelen lépéseket hallok valahonnan mögülünk. Intek, hogy mindenki maradjon csendben, persze a fiúnak még valamit mondania kell... Aztán mikor végre elhallgat, visszafelé indulok. Már látom, hogy néhány fa választ csak el minket alkalmi társaságunktól, így lovagtársaimmal pár pillanat múlva eléjük is állunk. Egy gyönyörű ifjú hölgy áll előttem, akit már láttam a városban, de megszólítani még nem volt alkalmam, és a fiú... Az a fiú... Damien az! Ma már másodszor látom, de most ilyen közelségből... Mondanom kellene neki valamit, de a lovagok előtt...

- Ti mit kerestek erre? - kérdezem végül, de hangom közel sem olyan komor, mint szerettem volna. - Nem tudtátok, hogy mostanság az erdő túl veszélyes a romantikázáshoz?

Természetesen Aelfgar, a legjobb barátom áll előttem, és ezen a hihetetlen és véletlen találkozáson már mérges sem tudok lenni. Annyira döbbentő ez az egész, hogy csak beletúrok a hajamba és elmosolyodok. Ilyen nincs.

- Nem áll szándékomban válaszolni. Tudtommal azt csinálhatok az erdőben, amit akarok, amíg az törvénybe nem ütközik - felelem ridegen, és érzem, hogy Merlin meglepődve néz felém. Bizonyára meglepi ez az énem, de nem tehetek róla. Ha egyszer ki nem állom Aelfgart...

Amíg megyünk előre az erdőben hihetetlen ideges vagyok, beszéddel próbálom elterelni a gondolataimat. Lord Aelfgar és a többiek azonban nem nagyon vevőek rá, a következő pillanatban pedig le is bukunk... szerencsére csak Lady Anntheával és Damiennel futunk össze... várjunk csak! Ők mit keresnek itt?!
Lord Aelfgar megkérdezi őket, mire szőke barátom meglepően undokul válaszol. Tényleg ilyen az igazi modora? Nem hiszem el, velem tök rendes.

- Öm, talán majd én beszélek velük - motyogom oda, majd előrébb lépek és Lady Annthea felé fordulok igen komoly arccal:
- Most tényleg veszélyes az erdő, a legjobb lenne, ha visszatérnétek Camelotba. Arthurt jöttünk kiszabadítani, ki tudja mivel várnak a druidák! - kotyogom el, de ebben a pillanatban nem foglalkoztat, hogy elárultam nekik, hogy eltűnt a herceg. Amúgy is a barátaim...

- Elragadták Artúrt? - kérdezem meglepődve. - A druidák nem veszélyesek!

Mi ütött belém, hogy ilyen nyíltan hangoztatom a nézeteimet? Gyorsan változtatnom kell a viselkedésemen.

- Egyébként csak sétálgatunk - mondom jámboran. - De ha ennyire félted az életünket uram - nézek a lovagra, és rámosolygok mielőtt lehajtanám a fejemet előtte, - akkor visszatérünk a városba.

Dehogy térünk vissza, csak másik irányból fogjuk megközelíteni a tábort. Ahogy senki nem szól már, észreveszem, hogy Damien és a lovag furcsán nézik egymást. Ifjú barátom meg tudná ölni pillantásaival a férfit, akinek viszont a szeméből valami egészen más árad. Biztosra veszem, hogy ismerik egymást, és mint ha a lovagot bűntudat gyötörné, ahogy a fiúra néz. Ez igazán különös, és felkelti a kíváncsiságomat, de ezzel ráérek akkor is foglalkozni, ha már tudom, hogy a herceg és Axetalt biztonságban van. És mivel egyelőre csak annyit tudok, hogy veszélyben vannak, nem foglalkozok többet ezzel.

- Dehogy félti az életünket - vágom rá, miközben gyilkosan nézek Aelfgarra. - De igazad van, Annthea, tűnjünk el innen. Nincs kedvem ezzekkel egy levegőt szívni - szögezem le kíméletlenül, majd már fordulok is el, de még utoljára ránézek Merlinre: - Bocsáss meg, ez rád nem vonatkozik. Majd találkozunk, Merlin - mosolyodok el őszintén, de azon nyomban vissza is ül arcomra a fanyar arckifejezés. Miért büntet azzal a sors, hogy már megint össze kellett futnom ezzel a férfival? Ezzel a gyilkossal? És nem tehetek semmit...legszívesebben pedig párbajra hívnám, majd a kardommal lecsapnám a fejét!

- Remélem tudod barátom, hogy nem megyünk haza - súgom egy ravasz mosollyal a fiúnak. - Csak másik úton, megkerüljük őket - folytatom. - Viszlát uram. Merlin - biccentek feléjük, majd Damien után indulok. - Ismered ezt a lovagot, igaz? - kérdezem, majd belekarolok. Így talán nem keltünk gyanút a férfiban. Először valóban a Camelot felé vezető útra lépünk, de csak egy ideig megyünk rajta, ugyanis ismerek egy másik utat is.

Közben kíváncsian fürkészem a fiút, hátha elárul valamit erről a lovagról Merlin társaságában, de csak reménykedek, mert tudom, hogy nem csak önfejű, hanem még nem dolgozta fel teljesen ami vele történt.

- Egy semmirekellő - motyogom összeszorítva az öklömet, miközben a másik útra térünk. Legszívesebben lehordanám mindennek, de tűrtőztetem magam. Azért a nemesi vér mégis bennem van...nem beszélhetek úgy, mint egy szolga. - Egy ember, akit talán olyan szinten gyűlölök, mint Uthert. Ha ő nincs... ha ő nincs... - habogom, majd egy pillanatra megállok és Anntheára nézek: - Ha ő nincs, akkor most lehet, hogy az igazi Dalionba karolnál - mondom, majd megyünk tovább. Azt gondolatban még hozzáteszem, hogy mennyivel jobb lenne mindenkinek. Annthea bizonyára jobban élvezné a bátyám társaságát, mint az enyémet...

A hideg kiráz, ahogy fiatal keze végigsimít az arcomon. Meg sem merek szólalni, de szerintem jobb is, ha most nem teszem, kitudja mit csinálnának akkor. Amikor végighallgatom a beszélgetést a fiú és a fiatal druida közt még jobban kezdek el félni, hisz elméletem bizonyítást nyert. Aztán a fiatal druida kezében terem egy ostor. Félelmem szavakba önteni lehetetlen ebben a pillanatban. Mit akarnak tenni velem? Miért akarják? Meg egyáltalán egy ilyen ifjú miért teszi ezt? Nem értek semmit, de nem is akarok most. A szívem a torkomban dobog, annyira félek.
- Kezdjük veled hölgyike? - kérdezi, nekem pedig kicsordul egy könnycsepp a szememből. SEGÍTSÉG!
Uram most segíts...

- De én örülök, hogy te vagy a társaságom - válaszolom mosolyogva. Pár pillanat múlva már a titkos ösvényen vagyunk, ami kicsit hosszabb, de legalább nem futunk össze több nem kívánatos személlyel. - Viszont nézz néha az emberek mögé, pontosabban a lelkükbe. Nem mindenki gonosz, még akkor sem, ha a tettei arról árulkodnának.

Most már olyan közel vagyunk, hogy halljuk, történik valami a druidáknál. A félelem ismét hatalmába kerít, de valahogy mégis ott akarok lenni, tudni akarom, hogy mi történik. És meg akarok róla bizonyosodni, hogy Mordred tehet mindenről. Ha tudnám... ha nem lenne sokkal hatalmasabb ereje az enyémnél, minden gondolkodás és megbánás nélkül elpusztítanám.

- Eleget fecsegtél már! - szólok rá szigorúan Merlinre, majd megragadom a ruháját. - Ne bámészkodj utánuk, látod, hogy elmentek. A herceget ki kell szabadítanunk - ezzel már húzom is ki az útra a fák közül. Pár pillanatig csendben maradok, mogorván végignézek a többi lovagon, majd intek, hogy induljunk tovább. Még néhány percig hallgatok, majd ránézek a fiúra, aki látványosan, és hangosan aggódik, ugyanis állandóan felsóhajt.
- Nyugodj meg Merlin - váltok sokkal kellemes hangra. - Artúrnak nem lesz semmi baja - nyugtatom. - Az a lány, Lacey is vele lehet, igaz? Apropó... Van köztetek valami Lacey-vel? - kérdezem bizalmaskodva.

Damienék távozása után felhúzott szemöldökkel nézek utánuk, nem volt semmi, ahogy szőke barátom Lord Aelfgarral beszélt. A lovagot úgy tűnik fel is bosszantotta, mert rajtam vezeti le a dühét... Miért én vagyok az áldozat? De nem szólalok meg, és mellesleg igaza is van. Arthurt elkapták, ezen kell gondolkoznom... Természetesen megint elönt az aggodalom. Istenem, nem akarok belegondolni, hogy mi van ha...Ekkor Lord Aelfgar kizökkent a gondolataimból kérdéseivel.

- Lacey? Őt hazaküldtem, hogy zárkózzon be. Nagyon remélem neki nem történt bántódása - mondom zavartan, de lehet, hogy igaza van a lovagnak. Mi van ha őt is elkapták? - Egyébként ő csak barát... de miért kérdezed, Lord Aelgar? - gyanúsan vizslatom. Ez a férfi tényleg egy nőcsábász!